Serdike a kietlen táj feletti sötét égboltot nézte, amit a horizont felett lebegő bolygó kékes korongja uralt. Érezte, hogy a látomás nem igazi szemfényvesztés: akaratlanul érzékelte az égitest tömegét, és minél tovább nézte, annál jobban szorította a torkát az idegesség szülte gombóc. Tudta, hogy ha zokogásban tör ki, azt Aoen nem láthatja a sisak fényvédő plexije miatt, de a gégemikrofon továbbítja a sírás hangjait, ezért inkább nyelt egy nagyot, és erőt véve magán elfojtotta a kitörni készülő indulatot.

– Baj van? – kérdezte tőle a mellette álló férfi, mintha gondolatolvasó lenne. Serdike valahogy mindig is úgy érezte, hogy Aoen belelát a lelkébe.

– Semmi baj – próbált a lány lazán válaszolni, de a hangja remegett. – Mindig is szerettem volna eljutni a holdunkra. Már kislány korom óta. Hát, most itt vagyok.

– Ki nem? – révedt el a férfi, a maga sötét arclemeze mögött halványan elmosolyodva. – Bár amikor gyerekek voltunk, én azt hittem, hogy csak a fiúkat érdekli a holdunk, a lányok inkább főzicskézni akarnak.

– Hát tévedtél. De tévedtek nálad nagyobbat is – pillantott Serdike újra az égen lebegő bolygóra. Most még szép! Olyan, amilyennek lennie kéne – gondolta, és újra elszomorodott. – Te sejtetted, hogy még a mi életünkben ez lesz? Hogy így elcseszik?

A férfi nem válaszolt, csak a fejét ingatta, de aztán a következő pillanatban rájött, hogy a merev nyakrészű szkafanderben nem látszik a mozdulata. Picit odafordította a felsőtestét Serdike felé és úgy ejtette ki a szavakat:

– Senki sem gondolhatta. Minden olyan jónak tűnt.

– Na, ja!

Egy darabig szótlanul álldogáltak a nagy, szürke szikla tövében, amelytől nem látták a sérült űrhajójukat, aztán a lány gondolt egyet, és leült, hátát a vulkanikusnak tűnő kőnek támasztva. Persze a leülés inkább lassú leesés volt ezen az apró égitesten, ahol alig nyomott annyit, mint otthon egy üveg bor.

– Mennyi időnk van még?