Világlátott ember

Az erdővel borított, széles sziget magányosan emelkedett ki a tengerből. Tetején egy széles, fehér palota állt, amelynek mindhárom szintjét végig oszlopsorok szegélyezték. Belse­jében, az egyik teremben beszélgetett néhány férfi.

- Köszönjük, hogy vendégül láttál engem és az embereimet a palotádban, Aiolosz! - fogott kezet a hosszú hajú, szakállas fiatalember a rövid, szőke hajú társával.

- Nagy lakomát rendeztem nektek, ráadásul friss vizet és húst is kaptatok útravalónak, Iaszón. Én, az egyik isten jó vagyok hozzátok, halandókhoz - nézett a szőke a szakállas szemébe.

- Most már ideje indulnunk, királyom! A többiek, akik előbb elindultak biztos nagyon várnak minket. Nem azért mondom, de hosszú életem során kitapasztaltam, hogy az istenek sem egyformák - súgta Iaszónnak egy szakállas öregember.

- Szerintem is menjünk, Nesztór!

- A legjobbakat nektek! Legyen szerencsés az utazásotok! - búcsúzott Aiolosz, majd intett két szolgálólegénynek, hogy kísérjék ki a vendégeket.

Kiérve a bejárat elé a kamaszok visszafordultak, de az öreg és a fiatal szakállas, s két társuk a vízzel teli amphorát és az élelemmel teli ládát cipelve hagyták el az épületet, majd indultak lefelé a fák között. A szőke fiatalember a szél istene volt. Szigetéről indult minden légmozgás a szellőtől a tomboló viharig. A palotája lapos tetejére állt, s ott egyetlen fújással szelet bocsátott a tengerre, támogatva volt vendégeit. A nagy, kék víztömegen magányosan haladt az evezős, vitorlás hajó. Elejét két oldalt szemek díszítették. Négyszögletes vitorlája dagadt az isten által küldött levegőmozgástól, így evezői be voltak húzva. Legénységének tagjai a padjain ülve beszélgettek, vagy a belsejében pihentek. A jármű farka felfelé, s előre nézve kunkorodott. A vízi alkalmatosság közepén végigfutó padlón át egyszer csak az elejének korlátjához sietett a király. A távolban meglátott egy aprócska szigetet, majd hátrafordult a társaihoz és így szólt hozzájuk:

- Nemsokára elhaladunk a szirének szigete mellett. Mindenki készüljön! Senki ne figyeljen az énekükre!

- Elbánok én velük! - lépett oda a korlátnál állóhoz egy nála nagyobb darab, félmeztelen, izmos, szakállas férfi.

- Tartogasd másra az erődet, Héraklész! - veregette a király a nagydarab társának combvastagságú felkarját.

A kopár, de sok helyen szárazságtűrő, zöld bokrokkal tarkított szigetnek nem volt lapos része, így amaz teljes egészében egy hegy volt a vízből kiemelkedve. A különböző pontjain szétszóródott, nagy lyukai, földalatti barlangok bejáratai voltak. Azokból jöttek elő az álomszép, fiatal nők, s meglátták a közeledő hajót. A szárazulat legtetején álló hölgy a többiekre parancsolt úgy, hogy mindenki hallja:

- Kezdjünk olyan hangosan énekelni, amilyen hangosan csak tudunk!

A sziget lakói maguk fölé emelték kezüket, s azokat bájosan mozgatva kezdték el énekü­ket, amely oly gyönyörűen szólt, hogy az ellenállhatatlan volt bármely emberi lény számára. A közeledő hajó fedélzetén emígyen parancsolt Iaszón mindenkire:

- Tömje be mindenki a fülét, amennyire csak tudja!

- Miért nem maradtunk otthon, a biztonságban, királyom? - kérdezte a hosszú hajú, szakállast egy hosszú, szőke hajú férfi.

- Te nagy harcos vagy, Péleusz! Annyi csatában jeleskedtél, nehogy már most beijedj! - mutatta a szakállas a szőkének, a hajó belsejébe vezető létra nyílását.

- Zeusznak, a legnagyobb istennek vagyok a fia. Életem során szörnyekkel is elbántam és mindig győztem - feszítette be izmait Héraklész.

- A szirének csábító hangjával te sem tudsz elbánni, bármennyire is erős vagy - nézett Iaszón az izmosra, majd egy máik társát szólította meg - Orpheusz a te zenéd a természet erőinek ellenállhatatlan. Játssz valamit!

Orpheusz kezébe vette pánsípját, majd a hajó korlátjához lépve kezdett el játszani, miközben a szél a szárazulat felé sodorta őket. A férfi beleadott mindent a muzsikálásba, hiszen a társai sorsa múlott rátermettségén. Az egész vízi alkalmatosságon tartózkodó férfiak a jármű belsejének első felébe tértek, hogy az ott hordóban tárolt, birkagyapjúkkal betömjék a füleiket. A szigetlakók egyre intenzívebben énekeltek a férfiak közeledésével. Ám Orpheusz zenéjére is egyre nagyobbodó hullám keletkezett a tengeren, ami a partok felé közeledett, végül elmosta a sziget alján álló szépségeket.

- Ez az, játssz tovább! - buzdította a király a pánsípozót.

A hajó zenészének lendületet adott a sikerélménye és tovább folytatta muzsikálását. A szirének szintén erősebb hangon daloltak, amikor újabb, nagyobb hullámot láttak közeledni maguk felé. A pánsíp szó hatására a sokkal nagyobb hullám több szigetlakót tudott elmosni. A tengeren maradt áramlatok új irányba terelték a hajót, ami a szigettől tisztességes távolságban maradva kezdett mellette elhaladni.

- Elég ennyi is, barátom! Megúsztuk ezt a kalandot - verte vállon az uralkodó a muzsikust.

A hölgyek közül visszaálltak a helyükre azok, akiket elmosott a víz és parton maradt társaikkal együtt folytatták éneklésüket, de hiába. A hajó egyre távolodott, ezért a szigetlakók egyike javaslatot tett a társainak:

- Megmenekültek, tartogassuk az energiánkat más idetévedők számára!

Mindegyik nő abbahagyta a dalolást és visszatért a maga barlangjába. Iaszón az embereivel feltartóztathatatlanul haladt tovább a nagy, kék víztömegen keresztül, miközben sokáig nem találkoztak senkivel. Már messze jártak, amikor a szél nem fújt, így a vitorlát bevonták a kezelőik. A padokon ülő férfiak kénytelenek voltak megragadni az evezőlapátokat, hogy ők hajtsák a vízi járművet. A király az öreg, szakállas emberével együtt ment a hajó belsejébe, hogy szemügyre vegyék a második felében található dolgokat.

- Van bőven vizünk és borunk - nézett az öreg az amphorákra.

- Hús és kenyér is van annyi, hogy kitartsunk velük pár napig - veregette fiatalabbik társa az egyetlen ládát.

- Ne várjuk meg, hogy kifogyjunk a táplálékból! Ha olyan helyen leszünk, álljunk meg élelemért és friss vízért.

- Ismersz jól, Nesztór! Tudjátok, hogy amióta Kolkhiszból megszereztem az aranygyapjút és hazatérve király lettem, gondom van mindenkire, aki fölött hatalmam van - indult el Iaszón a hajón tartott fegyverek felé, majd magához vett egy kardot és egy bronzsisakot.

- Hallgass rám! Sok mindent átéltem, királya voltam egy városnak, harcosként megjártam rengeteg csatát, a tengeren hajózva veszélyes kalandokban volt részem - követte az öreg az uralkodóját.

A távolban újabb szárazulat bukkant fel, s ahogy közeledtek feléje, nagyobbnak tűnt, mint a szirének szigete.

- Ismerem ezt a helyet! Szkülla és Kharübdisz szorosa! - beszélt mindenkihez az egyik lapátot hajtó Héraklész.

- Két veszélyes szörny között fogunk elhaladni, úgyhogy mindenki legyen állandó készen­létben - tette fel Iaszón a bronzsisakot a fejére.

Amikor már nagyon közel voltak a vízből kiemelkedő két sziklafalhoz, az egyik tetején felbukkant egy szörnyeteg, aminek hat hosszú nyakán hat ronda fej ült. Hatalmas testét négy izmos láb tartotta, s hosszú, hegyes farka is volt.

- Ez Szkülla lesz! - a kardját markolva nézett az uralkodó a hatfejűre.

- Gyere csak te bestia! Nem ijedek én meg semmitől sem! - kiáltotta Héraklész a hajó közepén végigfutó padlóra állva és karjait széttárva.

A szörny egyik fejével a hajósok felé kapott. Nagy, hegyes fogaival majdnem átharapta az árbocot, de ekkor előugrott Péleusz. A férfi a kardjával olyan erővel csapott a vaskos nyakra, hogy mély sebet tudott ejteni rajta. Szkülla egy másik fejével is támadásba lendült, ekkor pedig Héraklész ökle sújtott le rá annyira, hogy ki tudta ütni az egyik fogát.

- Evezzetek! Gyorsan itt kell hagynunk ezt a fenevadat! - kiáltotta Iaszón mindenkinek.

A bronzsisakos szavaira és a hatfejűtől tartva mindenki gyorsabban kezdte hajtani a lapá­tokat. A harmadik fej is támadásba lendült, melyet Héraklész ökle a szemnél találta el. Az erre feldühödött szörnynek az állát is sikerült eltörnie egy rúgással a szakállas izomkolosszusnak.

- Ezen a környéken is élhetnek állatok! Játssz! - parancsolt a király Orpheuszra.

A fürtös hajú fiatalember ismét elővette pánsípját, s a dallama hatására madarak jelentek meg, melyek csipkedni kezdték a hat, szörnyű fejet. A zene hallatán medvék és farkasok is előjöttek a szárazulat erdeiből és beleharaptak Szkülla lábaiba, elterelve ezzel a figyelmet a hajósokról.

A hajó előtt egy örvény jelent meg a vízen, s így kiáltott Péleusz:

- Jaj ne! Kharübdisz is éledezik! Még csak hős katonákat győztem le, szörnyek ellen soha nem csatáztam.

Az evezősök bármennyire is hajtották a lapátokat, az örvény egyre közelebb vonzotta őket. Amikor annak széléhez értek, a hajó megbillent az oldalára, Iaszón a vízbe esett és az örvé­nyen keresztül lefelé haladt, majd elájult.

Amikor a király magához tért hason feküdt, de hamarosan két térdre ereszkedett. Körbe nézett, s homokos, kietlen tájat látott maga körül minden irány­ban.

- Héraklész, Péleusz? Merre vagytok? - kiáltotta, amikor felállt, s elindult a delelő nappal szembe.

Választ nem hallott járkálása közben, így hát ismét elkiáltotta magát:

- Válaszoljatok! Orpheusz, Nesztór, hallotok engem?

Onnan távol, egy sátorban fémpáncélos és fémsisakos katonák álltak körbe egy délceg, jóképű fiatalembert, aki állva hallgatta a beszélgetésüket.

- Hallgass rám Alexandrosz! Dareiosz hatalmas király és ajánlatot tett arra, hogy neked adja birodalma felét, hogyha megígéred, hogy nem nyomulsz tovább előre Ázsiában. Fogadd el az ajánlatát! - mondta egy öreg, szakállas férfi.

- Ezt tenném, ha Parmenión volnék, de Alexandrosz vagyok - így a jóképű, majd magát kihúzva folytatta - Már megszereztük a perzsáktól Anatóliát, Szíriát, Mezopotámiát. Én a legnagyobb istennek, Zeusznak vagyok a fia. Jogom van hozzá, hogy az egész világ egyetlen ura legyek.

- E szavakkal ne sértsd meg atyádat, aki ugyan csak király volt és az ő seregében is szol­gáltam - mérgesedett el Parmenión.

- Igenis isteni sarj vagyok! Mégis mivel magyarázod, hogy annyi mindent elértem? - ellenkezett Alexandrosz, mert nagy egója által maga is elhitte, hogy egy istentől származik.

A sátoron kívül tartózkodó katonák meglátták Iaszónt közeledni. A magányos férfi ugyan­csak felfigyelt rá, hogy sátrak tucatja állt egy helyen, ami csakis azt jelentette, hogy ott emberek tartózkodhattak. Így aztán integetve feléjük, megállíthatatlanul közeledett.

- Ki vagy te? - kérdezte egy katona, amikor a sátrakhoz ért.

- Az én nevem Iaszón, Korinthosz királya vagyok. Nem láttatok errefelé embereket? Elvesztettem a társaimat.

- Minden görög királynak az a dolga, hogy engem szolgáljon! - lépett ki Alexandrosz a maga sátrából.

- Egyik király sem szolgája a másiknak. Én azért indultam útnak a hazámból, hogy lássam az egész világot. Az embereimnek nyoma veszett, szeretném hát megtalálni mindannyiukat!

- Én viszont azért kerekedtem fel egy egész hadsereggel, hogy én uraljak mindent, ami csak e világon létezik - indult el a sátorból kijövő férfi Iaszón felé.

- Tovább akarok majd állni, amint megtalálom azokat, akikkel együtt keltem útra.

- Ő ura minden görögnek, de már Ázsia egy részének is, ne állj neki ellen! - nézett a katona a korinthoszi szemébe.

- Úgy bizony! Atyám Zeusz a legnagyobb isten, nem ajánlatos ellentmondani nekem - erősítette meg a görögök és ázsiaiak ura a maga gőgösségével.

A társait vesztett, immáron magányos uralkodó körülnézett, s mindenhol fegyvereseket látott. Jobbnak látta, ha behódol egy isten fiának, ezért e szavak hagyták el száját:

- Igazad van, te hatalmas király! Kész vagyok szolgálni téged, és ha kell, meg is halnék érted.

Iaszón más választás híján elfogadta hát, hogy egy nála is nagyobb úr szolgálója legyen. A sereg felkerekedett és tovább indult. A korinthoszi az út során személyleírást adott az embereiről, akik senkinek nem tűntek ismerősnek. A férfi a bronzsisakját megtarthatta ugyan, de bőrpáncélja helyett fémpáncélt kapott, hosszú lándzsát és nagy, kerek pajzsot cipelt a kezében. E módon felszerelkezve csatlakozott a vele azonos páncélzattal és fegyverzettel rendelkező katonákhoz.

A sereg a növénytelen, sivatag közepén szembe találta magát egy még nagyobb hadsereg­gel. Az ellenfelek egymástól tisztes távolságra verték fel sátraikat, hogy a tisztek kidolgozzák a stratégiát.

- Én még soha nem vesztettem csatát, legyőzhetetlen vagyok! - mondta Alexandrosz diadalittasan a körülötte álló tábornokainak.

- A perzsák túlerőben vannak! Dareiosz ezúttal mozgósította az egész seregét - mondta az idős Parmenión.

- A mi hadseregünk fegyelmezettebb, mint azoké a piszkos barbároké. Ráadásul közöttük a birodalom minden népe képviselve van, nem olyan összetartóak. A harcmodorunk is isme­retlen a számukra.

- A mi sorainkban is harcolnak már szírek és anatóliaiak is, hiszen minden felszabadított népet beleolvasztasz a birodalmadba. Eddig még csak kisebb seregekkel ütköztünk meg, nem egy komollyal - beszélt az uralkodóhoz egy páncélinges, piros köpenyes tábornoka.

- Tőled, a gyalogosaim főparancsnokától, Ptolemaiosz elvárom, hogy győzelemre vezesd a seregemet - emelte fel a hangját az, aki legnagyobb isten fiának hitte magát, majd Parme­niónra nézett. - Ahogy te, mint a lovasságom főparancsnoka is azon leszel, hogy újabb területek kerüljenek az uralmam alá.

Másnap elérkezett a csata ideje. A két sereg katonái felsorakoztak. Elit gyalogosok és lovasok vették körül a perzsa királynak; Dareiosznak az aranyozott szekerét, mely elé négy lovat fogtak be. Az uralkodó intésére a lovasok kezdték meg a támadást.

- Ptolemaiosz! Készüljetek az ütközetre! - parancsolt a barna lovon ülő Alexandrosz a tábornokára.

A lándzsások falanxba rendeződtek. Mindenki valamivel magasabban tartotta a lándzsáját, mint az előtte menetelők. Pajzsaikkal a négyzet alakú alakzat négy oldalát védték. E módon haladt előre több, ilyen alakzat is.

- Csatáztam több alkalommal életem folyamán, de még soha nem harcoltam ily módon - mondta Iaszón a körülötte álló katonáknak.

- Ezt a harcmodort alkalmazva számos győzelem írható már a görögök számlájára - beszélt a korinthoszihoz egy bajtársa.

A perzsa lovasság tagjai közül többen is belerohantak a görögök lándzsáiba, mások be­ijedtek és visszafordultak. Dareiosz a nyilasai főparancsnokának intett, amire az íjjal harcoló katonák, maradva a helyükön, nyílzáport zúdítottak az ellenfeleikre.

- Pajzsokat fel! - kiáltotta Ptolemaiosz.

Minden falanxos maga fölé tartotta pajzsát, hogy kivédjék a nyílvesszőket, ám az ügyet­lenebbeket eltalálták. A lándzsások azonban tovább haladtak előre, feltartóztathatatlanul, ezért a perzsák bevetették a harci szekereket. Alexandrosz és Parmenión együtt, kék oldalról indí­tottak támadást a lovasokkal, a szekeresek pedig velük vették fel a harcot. A görög gyalogság főparancsnoka a karddal harcoló katonáknak is intett, hogy lendüljenek támadásba, majd a perzsák is bevetették gyalogosaikat, a csata pedig folytatódott.

- Na végre, harcolhatok úgy, ahogy én tudok! - kapott fel egy kardot Iaszón, amikor egy perzsa gyalogos elesett mellette.

Korinthosz királya felé kettő ellenséges gyalogos is közeledett, s együtt kezdtek kardozni ellene. Iaszónnak sikerült az egyiken egy halálos sebet ejtenie, a másik viszont a földre lökte. Készült volna kioltani az életét, de ekkor a lovon ülő Alexandrosz átszúrta a szívét, majd így kiáltott:

- Minden emberem kell a világ meghódításához.

Az ütközet tovább folytatódott, a görögök uralkodója pedig meglátta Dareioszt, akit körül­vettek a testőrei. A perzsák királya látta, hogy a birodalomépítő néhány lovast maga köré gyűjtve feléje indult. A testőrök nem boldogultak a görög lovasok­kal és gyalogosokkal, ezért meghátrálásra kényszerültek. A görögök a győze­lemtől lelkesen nézték a távolodó veszteseket.

Az „isteni sarj” pihenésre szólította fel a katonáit, kipihenten pedig tovább indultak. Már nagyon hosszú ideje menetelt a sereg, amikor a sivatag közepén egy magas és széles falra lettek figyelmesek. A nagy kapunál és az egymástól távoli széleken álló magas bástyákon egy-egy őr figyelte az egész vidéket. Ahogy közeledtek, a társait vesztett korinthoszi is felfigyelt minderre, ezért így kérdezte a mellette gyalogló Ptolemaioszt:

- Mi ez a hely?

- Babilon városa! Ősibb, mint bármi, ami a görögök földjén található.

- Még soha életemben nem voltam a világnak eme részén - nyűgöződött le Iaszón a látványtól.

- Most már ez Alexandrosz birodalmának a fővárosa - lovagolt el mellettük az idős Parmenión, amikor a magas, fából készült kapuk kinyíltak.

A várfalak mögött még lenyűgözőbb látvány fogadta a hazatérőket. Egy nagyon széles utcán mentek tovább, melyet mindkét oldalról magas fal szegélyezett. A falak előtt magas pálmák sorakoztak. A fáradt katonák egymás után hagyták el az utcát, hogy a házaikba tér­jenek be pihenni. Az érkezők megálltak egy nagyon magas, kék kapu előtt, amelyet a talajtól a tetejéig végig oroszlánábrák díszítettek.

- Egy világ, ami kívül esik a görögök földjén, még pompásabbat tud alkotni, mint mi. Tényleg tudni akarok mindenről, ami hazánkon túl található - vette le a korinthoszi király a sisakját.

- Ugye milyen hihetetlen az Istár-kapu, ami ezt a várost ékesíti? Nekem, a világ leendő urának, a lakhelyemnek is a legfenségesebb városban kell lennie - húzta ki magát a lován Alexandrosz.

Akik tovább mentek a magát istennek képzelő királlyal és a tábornokaival, azokat az Istár-kapun túl magas, lapos tetős kőházak fogadták. Olyanok, amelyeket Iaszón még soha nem láthatott, hiszen az erdős hegyekkel körülvett, tengerparti városának kőből épült, fatetős házai kisebbek voltak a most látottaknál. A csoport végül megállt egy magas, széles palota előtt.

- Íme az otthonom! - mutatott Alexandrosz a nagy létesítményre.

A katonák legtöbbje hazatért, de a tábornokok és a korinthoszi elindultak a nagyon széles lépcsőn felfelé. Belépve az ajtón, egy folyosón sétáltak tovább, ahol a görög istenek szobrai álltak a magas és széles folyosón.

- Engem a többi isten imád, ezt ki kell mutatnom minden halandó felé - mondta Alexandrosz a láthatóan csodálkozó Iaszónnak.

A folyosó végén álló átjáró mindkét oldalán egy-egy magas, emberfejű, bikatestű, szárnyas lény szobra állt.

- Ezek az itt élő barbár népek évezredes bálványai. Enyém lesz az egész világ, minden részéből kell valami az otthonomba is - nézett Alexandrosz a szárnyas szobrokra.

A birodalomépítő és hadvezérei az átjáró mögött álló, nagy terembe mentek. A korinthoszi egy másik helyiségbe tért be, ami a palota könyvtára lehetett, mert az egyik fal mentén pergamentekercsekkel teli szekrények sorakoztak. Az asztaloknál láthatóan külön­böző etnikumokhoz tartozó írnokok ültek és jegyzeteltek ki-ki kőtáblára, vagy éppen papiruszra.

- Mi történik itt? - lépett Iaszón egy kopasz, fehér ruhát viselő, hieroglifákat rajzoló négerhez.

- Királyunk tudni szeretne mindent a világ összes kultúrájáról, ezért lejegyezteti mindenkinek az egész történelmét és hitvilágát.

- Az eddigi költészetünket és a saját életét is feljegyezteti, hogy minden emlékezetes legyen az utókor számára - így egy szakállas, aki agyagtáblára vésett.

Iaszón átment a termen, majd egy másik folyosón haladt tovább. Végül egy olyan helyiségbe tért be, amelynek egyik fala mentén különböző színű, széles párnák hevertek. Mivel elfáradt lefeküdt a párnákra és hamarosan el is aludt.

Jóval később emberi bőgések hangjára ébredt fel. A helyiség erkélyére lépett, s ismeretlen kép fogadta. A kőházak még álltak ugyan, de közöttük néhol vékony, hegyes tornyok magasodtak, melyek tetejét félhold díszítette.

- Meg kell néznem magamnak ezt a várost - mondta magában, miközben nézett minden irányba.

Lement a lépcsőn és csodálkozva haladt a folyosón, ami teljesen vadidegen volt a számára. Amikor kilépett az utcára turbános férfiak, illetve csadorral letakart nők között járkált, látva, hogy minden megváltozott.

- Az istenek miféle helyre sodortak engem? - kérdezte egy nagydarab, pocakos, szakállas férfitól.

- Te pokolra való hitetlen! Csak egy isten létezik, de az ura mindennek, ami van - vett elő egy szablyát a szakállas.

- Alexandrosz valóban isten lett volna? Uralma alá hajtott mindent, amíg én aludtam?

- Igaz, hogy műveltséget vitt a barbár civilizációk földjére, de attól még, hogy merészeled isteníteni? Csak egy ember volt csupán, de a mindenható öröktől fogva létezik! - készült volna támadni a szablyás.

- Nem kell úgy megharagudni! Messzi földről jöttem, nem ismerem ennek a vidéknek a szokásait - tartotta Iaszón maga elé a tenyereit.

- Jól beszél az idegen! Nagyon sokfajta nép élhet e világon, és nyilván mindnek megvan a maga világnézete - csatlakozott hozzájuk egy szakállas, piros kaftánt és kék bugyogónadrágot viselő férfi.

- Ki vagy te, hogy beleüsd az orrodat mások dolgába? - tartotta a pocakos a piros kaftános elé a szablyáját.

- Szállj le az idegenről, különben meggyűlik velem a bajod!

A nagydarab készült volna lesújtani a harmadikként csatlakozott jövevényre, de amaz kitért a támadás elől, majd egy hirtelen mozdulattal a földre terítette a szablyást. A fegyverrel rendelkező még egyszer próbálkozott, de a piros ruhás ügyesen elgáncsolta őt, aki erre jobbnak látta, ha nem próbálkozik újabb támadással, ezért elment.

- Ezt nevezem! Köszönöm, hogy megmentettél, idegen. Iaszón vagyok, Korinthosz királya. A társaimmal azért keltem útra, hogy láthassam a világot, de elvesztettem mindet és egyedül tévedtem ismeretlen helyekre.

- Az én nevem Marco Polo! Magam is egy utazó vagyok, akinek az a célja, hogy lássa a világot.

A két férfi felmérte egymást, s mivel mindkettő szimpatikusnak találta a másikat, együtt töltötték a következő napot, miközben sok mindent megtudtak egymásról. A korinthoszi elmondott mindent azokról, akikkel együtt kelt útra, remélve, hogy megtalálja őket is, de hiába. Marco még csak nem is hallott egyikről sem ez idáig, viszont lejegyzett mindent, amit új társa mondott róluk.

Iaszón egyszer csak megszabadult a páncéljától és a sisakjától. A város piacán új ruhákat vásárolt, melyeket fel is próbált. A fejét félig turbánba csavart, félig feje köré tekert piros kendővel takarta el. Rövid ujjú, combközépig érő felsőjét továbbra is megtartotta, de ahhoz és a sarujához már fekete bugyogónadrágot viselt. Eme öltözékekben Marcoval együtt csatlako­zott egy karavánhoz, hogy nekivághassanak a sivatagnak. Már nagyon messze jártak a telepü­lés­től, amikor az árukkal megrakott tevéket hajtó kereskedők szőnyegeket terítettek a földre, és azokon két térdre borulva hajlongtak.

- Mit csinálnak ezek? - kérdezte Iaszón Marcot.

- Imádkoznak! Az ő vallásuk az írja elő, hogy naponta ötször így fejezzék ki hódolatukat a mindenható istennek.

- Különös egy népség!

Amikor elérkezett az este, a karaván tagjai tüzet raktak, és mindenki a köré ült le beszél­getni.

- Egyetek, igyatok, amit csak szeretnétek, idegenek! - mondta a karaván vezetője.

- Szavamra, a mentateátok nagyon ízletes, kérek még - tartotta Iaszón a poharát.

A korinthoszi szavaira a mellette ülő tevehajcsár magasan tartotta a kancsót, és úgy töltötte tele vendégük italát.

- Szóval nektek lételemetek a vándorlás, mindig ott laktok, ahol éppen megtelepedtek - kezdte kortyolni a társait vesztett király a forró teát.

- Kereskedők vagyunk, az áruinkat az egyik városban felvesszük, egy másikban pedig újabbakért cserébe eladjuk. Ez az élet szabadabb, mint a letelepedett városlakóké - így a karavánvezető.

- Hát te mit írogatsz? - látta meg Iaszón Marcót jegyzetelni.

- Nem csak látni szeretném a világot. Ha már megismerek más kultúrákat is, szeretnék feljegyezni mindent, amit csak átélek.

A hosszadalmas beszélgetés után mindenki nyugovóra tért, a következő napon pedig folytatódott az utazás a perzselő sivatagon át.

- Különösek ezek az állatok, még életemben nem utaztam ilyen hátán - nézte az egyik teve hátán ülő Iaszón a többi tevét.

- A sivatagnak ezek a hajói! Megbízhatóak és nagyon sok terhet elbírnak - haladt el a korinthoszi mellett az egyik kereskedő.

- Ha már itt vagyok velük, szeretném kipróbálni az életmódjukat is - mondta a több, árukkal megrakott tevék előtt tevegelő Marco.

Hosszú ideig tartott a menetelés. A korinthoszi nézett minden irányba, de nem látott sem­mit, csak a kavicsos, növénytelen homokpusztaságot és a kék, felhőtlen eget. A távolban egyszer csak idegenek váltak láthatóvá, akik gyorsan közeledtek feléjük.

- Rablók lesznek, mindenki készüljön a harcra! - vonta ki görbe kardját a karaván vezetője.

Mindenki tette, amire főnökük utasította őket, s fegyverrel a kezükben várták a lovakon vágtató ismeretleneket, akik mindegyikének el volt takarva az arca kendővel. Amikor azok egészen közel értek, párbajozásokra került sor. Az árusok és a hajcsárok minden erejüket bele­adva védték a holmiijaikat és a jószágaikat is, melyeket az ellenfeleik igyekeztek meg­szerezni.

- Az én életem még izgalomban is bővelkedik - kiáltotta a piros kaftános, kék nadrágos Marco, átszúrva az egyik rabló testét.

Iaszón meglátta, hogy a karavánvezetőre támadt két ellenfél, majd kardozni kezdett az egyikkel, akinek az életét végül sikerült egyetlen kardcsapással kioltani. Erre egy lováról leesett, majd lábra állt haramia átvágta a teve torkát, amitől amaz holtan dőlt el. Marco ugyan­csak leesett a tevéje hátáról, majd két gyalogos banditával kezdett kardozni. Az egyiknek a hasát és a mellkasát végig tudta vágni, a másik viszont a földre terítette. Az ő életét Iaszón oltotta ki egy hátulról ért szúrással. Az ütközet közben újabb, ismeretlen lovasok csatlakoztak hozzájuk, akik a többiekkel ellentétben már ferdeszeműek voltak és állatbőrből készült ruhákat viseltek.

- Kik ezek? - látta meg a korinthoszi, hogy a ferdeszeműek a rablók ellen kezdenek hada­kozni.

- Mongolok! Minden hely, ahol ketten együtt voltunk az ő hatalmas birodalmuknak a része. Menjünk tovább, a rablókkal elbánnak ők, én még át akarok élni sok mindent - kiáltotta Marco.

Iaszón és Marco élelmet és vizet vettek magukhoz az egyik halott tevéről, majd ketten együtt hagyták ott a karavánt, a segítőiket és a haramiákat. Hosszú gyaloglásuk közben nem találkoztak egy lélekkel sem.

- Ott van egy település! - mutatott a korinthoszi a távoli hegyek lábánál álló városra.

- Csak a képzeleted játszik veled - figyelmeztette őt a társa, majd a kulacsot átnyújtva folytatta - Inkább igyál, mert kiszáradsz ebben a nagy melegben.

- Tényleg nincs ott semmi! - a mondat közben lassan köddé váltak a messzi házak.

Az éjszakát a szabad ég alatt töltötték, tüzet raktak és úgy beszélgettek.

- Ha élnek is itt emberek, nagyon ritkán lakott része lehet ez a világnak - rágott Iaszón egy csirkecombot.

- Itt, ahol semmi nem terem meg, senki emberfia nem tudna megélni - evett a társa egy kis kecskehúst.

- Csak nehogy itt leljük majd a halálunkat!

- Egy magamfajta sokszor kerül szorult helyzetbe, de imádkozom a mindenhatóhoz, hogy túléljük ezt a kalandot.

A beszélgetés végeztével mindketten elaludtak, de másnap tovább mentek. Már nagyon hosszú ideje tartott az utazásuk, amikor megálltak egy magas fal előtt, ami magányosan állva oly hosszúra nyúlt, hogy a végét nem láthatták.

- Még mindig a mongolok birodalmában vagyunk? Miféle hely ez? - csodálta Iaszón a létesítményt.

- Megtudok sok mindent azoktól, akikkel kapcsolatba kerülök és beszélgetek velük. Nem hagytuk el a birodalom területét, hiszen ez a legóriásibb államalakulat a világon. Úgy nézem, ez az építmény ősöreg lehet, nézzük meg, hol ér véget! - kezdett Marco egy romos részen felmászni a tetejére.

Mindketten tovább mentek hát a magas falon, ami több méter széles volt, s mindkét oldalát magasabbra építették, mint a közepét, ezzel megakadályozva azt, hogy a rajta utazó ember leessen róla. Amikor a létesítmény egyik bástyáján mentek keresztül, így szólt a volt görög király:

- Ezt a falat talán idegen népek ellen építették. Olyan az egész, mintha távol akarnának tartani valakiket.

- Az egyszer biztos, hogy ilyen alkotást még soha eddig nem láttam. Arra is jó lehet, hogy a vándor ezen keresztül utazhasson távoli helyekre. Erről is tudomást kell szerezniük az én hazám fiainak! - kezdett ismét írni Marco.

Már nagyon hosszú ideje jártak az építményen, amikor úgy döntöttek, elhagyják azt és magas, erdőkkel borított hegyek között egy folyót követve mentek dél irányába. Végül egy különös városban találták magukat. A piros házak cserépteteje magas és széles volt, némelyik épületre két ilyen tető is épült, szintenként egy. A széles, kövezett utcákat fák szegélyezték, s az embe­rek mindegyike, a férfiak és nők is ferdeszeműek voltak, ami a görög számára még újdonság­nak számított. Mindkét jövevény egy nagyon széles épületbe tért be, ahol a pultnál teát kértek maguknak.

- Ugyan mivel lehet fizetni ezen a földön? - nézett Iaszón a leborotvált fejű; ugyanakkor hosszú, befont copfot viselő pultos férfira.

- Ezzel itt! - mutatott útitársa egy papírt, melyet egy különös írásjel díszített.

- Istenekre ez egy varázslatos ország! Bárcsak láthatnák a társaim is! - nézte a görög, ahogy társa odaadta a papírt a copfosnak.

A jövevények az épületen kívülre mentek, ahol a várost átszelő széles folyó melletti asztalhoz ültek le beszélgetni.

- Most már te magad is láthatod, hogy milyen változatos tájakból áll a nagyvilág és mennyi nép él rajta, akiknek mind eltérő a kultúrájuk - kortyolt a teájába Marco.

- Fogadok, hogy még nem láttuk az összes országát.

- Mindent, amit látok és átélek, arról tudomást fog szerezni az utókor is. Híres leszek, mert ha hazatérek, első dolgom lesz, hogy a jegyzeteimből könyv készüljön.

- Ha én otthon leszek, soha többé nem kelek útra. Az én hazám egy fia sem jött még el ilyen messzire, és nemigen láthatott ennyi mindent, mint én - lett egy kicsit rossz érzete Iaszónnak a társai elvesztése és a nagy távolságok miatt, de mindezt elhessegetve az agyából beszélt tovább - Arra gondoltam, hogy ketten együtt járhatnánk tovább a világot.

- Örömmel fogadnék egy útitársat.

Hosszasan beszélgettek tovább, s amikor beesteledett, az épület emeletén kibéreltek egy szobát. Egyszer csak robbanások hangjára lettek figyelmesek, majd kinézve az ablakon látták, hogy különös dolgok szálltak szélsebesen felfelé, amik különböző színpompákban robbantak fel. Látták, hogy más házak ablakán is kinéztek a lakók, ezért nem ijedtek meg, inkább kíváncsian nézték a változatos színű és méretű robbanásokat. Amikor véget ért a látványosság, mindkét férfi lefeküdt az ágyak egyikére, hamarosan rájuk jött az álmosság és elaludtak.

Iaszón ismeretlen helyen ébredt fel. Nyoma nem volt sem a városnak, sem az embereknek, újonnan szerzett barátját sem látta sehol. Helyette magas pálmafák magasodtak fölé. Nekiindult neki a különös erdőnek, körülnézni, hogy miféle helyre került.

- Marco! Merre vagy? Felelj, ha hallasz engem! - kiáltotta a korinthoszi, reménykedve, hogy megtalálja társát.

A férfi feje fölött két papagáj repült el, egy magasabbik fán egy lajhárt is látott nagyon lassan mozogni. Lábai előtt egy ormányos hangyász sétált el, ezért így beszélt nagyot csodál­kozva:

- Megint egy ismeretlen helyen vagyok? Soha nem láttam még ilyen szerzeteket.

Ahogy tovább sétált, férfiak hangjára lett figyelmes. Reménykedett hát, hogy a társának nyomára bukkan, ezért a beszélgetés irányába ment. Hamarosan meglátott két vadidegent és egy bokor mögé bújt, mivel nem ismerhette szándékaikat. Az ismeretlenek lassan sétálva beszélgettek. Közülük így szólt a szakállas:

- Ez egy ismeretlen földrész, Kolumbusz barátom. Csupa olyan állat és növény él itt, amilyent eddig nem láthatott európai ember.

- Ne beszélj badarságokat, Amerigo! Odahaza a királyt sikerült meggyőznöm, hogy a Föld gömb alakú és folyamatosan nyugat felé hajózva eljutok keletre, ahol Marco Polo járt egykor - makacskodott a másik.

Iaszón tisztességes távolságból, de követte a férfiakat, hátha tudnak mondani valamit a barátjáról, hiszen név szerint említették őt. Az ismeretlenek egyszer csak tisztásra értek, ahol növényeket termesztettek, a közepén pedig egy magas, fehér színű épület állt. Onnan valamivel messzebb kisebb épületek lettek felhúzva.

- Nagyon szerettem olvasni azt a könyvet, amit Marco Polo írt a kalandozásairól. A leg­mesésebb helyeken járt útjai során. Az a célom, hogy ezeket az országokat bejárjam ugyan­úgy, mint ő egykor és ezzel megszerezzem mind a hazámnak - húzta ki magát Kolumbusz, majd a házak felé mutatott: - Még telepeseket is hoztam ezzel a céllal.

- Be kell látnod, hogy helyette a világ egy másik részét találtad meg. Nézd a kukoricákat és a burgonyákat. Ezeket az itt élő vademberek termesztik. Sem keleti, sem európai ember nem láthatott ilyeneket ez előtt - haladt el Amerigo a ház előtt sorakozó növények mellett.

Iaszón követte volna a férfiakat a házon belülre, de nyerítést hallott. Hátranézett, majd egy fehér lovon ülő; szakállas, tollas kalapos férfi bukkant elő a fák közül.

- Nézzétek! Csak nem egy mór, aki eljutott az Újvilágba?! - mondta a lovas a körülötte megjelenő, fémsisakos, páncélinges társainak.

Iaszón végignézett magán, mert nem értette, hogy az idegen miért nevezte mórnak. Az öltözéke volt az oka. Az a páncélos férfiakat, a hazájukat évszázadok óta megszálló muzulmá­nok ruházatára emlékeztette. Azokéra, akikkel az apáik örökös háborúban álltak, hogy visszafoglalják tőlük az otthonukat.

- Ez egy pokolra való ellenség! Öljük meg, vagy ne legyen a nevem Herman Cortez! - vonta ki kardját a lovas.

A sok mindent átélt, volt király kénytelen volt menekülőre fogni. Amilyen gyorsan csak tudott, futott a fák között, de az ismeretlenek kitartóan üldözték őt. Egyszer csak kiért az erdőből egy hatalmas, füves területre, ahol a lovas utolérte, s gyalogos társai mellett más lovasok is megjelentek körülötte.

- Imádkozz az életedért, te hitetlen kutya! - vett elő egy pisztolyt a fehér lovon ülő, szakállas férfi.

- Ne bántsatok, nem tettem semmi rosszat! Véletlenül tévedtem erre a földre! - rimánkodott a két térdre boruló Iaszón.

- Véged van! A világnak ez a része, amit Kolumbusz felfedezett, minket, spanyolokat illet. Idegen népek fiainak semmi keresnivalója itt - tartotta a kardját a térdepelő nyakához egy egész testet takaró páncélruhát viselő, szakállas gyalogos.

A korinthoszi úgy érezte, itt a vég. Szemeit behunyta, hogy ne lássa, amint végeznek vele. A páncélruhás szúrni készült kardjával, de ekkor meglátott a közelben hosszú, fekete hajú, bennszülött harcosokat, s így kiáltott:

- Nézzétek, itt a vademberek!

- Ezeknek sokkal több aranyuk van, mint a keleti országoknak lehet. Harc által elvehetjük tőlük, és gazdagok leszünk - kiáltotta Cortez majd a társaival támadásba lendült.

Az egész testes páncélruhás az arcát is eltakarta sisakja elől felhajtható részével. Miután átszúrta egy indián hasát, így kiáltott:

- Ha itt végzek, a magam gyalogosaival újabb területeket fedezek fel ezen a földrészen.

Szavai után a páncélruhás egy másik ellenfelét sebezte halálra, majd így üvöltött:

- Az újonnan felderített területek spanyol uralom alá kerülnek és ezért dicsőíteni fognak engem.

- Végetek van! Nemcsak az összes kincsetek, az országotokat is az enyém lesz - hasította fel Cortez egyszerre két támadója mellkasát.

A korinthoszi kapva kapott az alkalmon, hogy egy ádáz csata kezdődött az üldözői és a helyiek között. Az ütközet mellett elszaladt, remélve, hogy nem veszik észre. Közben egy felsőtestét farkasbőrrel takaró indián is otthagyta bajtár­sait, aki egy hatalmas tóhoz ért. Csónakba ült és evezve jutott el a tó közepének mesterséges szigetén álló nagyvárosba. A széles főutcán magas kőházak emelkedtek fölé, s közben egy, a többi épületnél is magasabb, s szélesebb lépcsőzetes piramis mellett haladt el. Végezetül az utca végén egy, a piramisnál is nagyobb palota lépcsőjén ment fel. Miután végighaladt a hosszú folyosón, egy terembe tért, ahol így szólt a köpenyt és jaguárbőr nadrágot viselő férfihoz:

- Királyom! A nagy isten, aki réges-régen itt hagyott minket, most visszatért más, nem evilági lények társaságában és világunkra fáj a foga.

- Szólítsd hadba a város védelmezőit! A birodalmamat nem adom senkinek!

- A mindenható lényeknek sokkal nagyobb hatalma van, mint neked. Földi halandónak nincs esélye ellenük - ijedt meg a jövevény.

- Akkor majd emberáldozatokkal lesznek kiengesztelve! Én nem veszíthetem el a hatalma­mat ennyi meghódított törzs fölött! - ordította az uralkodó.

A farkasbőr öltözetű tette, amire a király utasította őt: összegyűjtötte a városban élő férfiakat, akik katonák is voltak egyben. Mindannyian a palota elé sereglettek, ahol így kiáltott hozzájuk az ezúttal tollakból álló harci öltözéket viselő uralkodó:

- Népem fiai! Beteljesedni látszik hát az ősi jóslat. Világunkat gonosz erők fenyegetik, akiket sok áldozat vérével sem tudtunk kiengesztelni. Ne hagyjuk magunkat, vegyük fel velük a harcot, mert nem tűnhetünk csak úgy el a Föld színéről!

A tollas öltözetűnek a szavai lelkesítően hatottak a tömegre, s mind megindultak a település széle felé. Eközben Cortez is megérkezett a várost körülvevő tó pereméhez, aki kardját kivonva így kiáltott az embereihez:

- Foglaljuk el ennek a birodalomnak a fővárosát! Hagy legyek én itt a következő uralkodó!

A hódítás közben Iaszón ismét pálmafás erdőben bolyongott. Sétálgatásai közben elhaladt egy emberméretű, sisakos kőfej mellett. Később egy földön ülő ember ütött-kopott szobrát látta. Az alkotásokon látszott, hogy nagyon régiek lehettek, ami egy talán már kihalt nép egykori jelenlétére utalt. A férfi végül homokos partra ért, ahol előtte a nagy, kék víztömeg terült el, mögötte pedig a magas pálmafák sorakoztak.

Ahogy járkált a parton figyelmes lett egy különös hajóra, ami a vízen horgonyzott és nagyobb volt, mint amilyent bármikor, életében látott. A jármű orra fölött egy háromszög alakú vitorla magasodott. A három árboc közül kettőn három vitorla is volt. A harmadik kisebbiken, ami a farnál magasodott, csak kettő kapott helyet. Közelebb ment hát, remélve, hogy emberekkel találkozik. Meg is látott két férfit, akik egy hordót cipeltek.

- Elnézéseteket kérem idegenek... - mondta Iaszón.

- Ki vagy te? Hordd el magad, ha jót akarsz! - a morcos, félszemű, fonott szakállú meg sem várta, hogy a turbános befejezze mondatát.

- Egyedül bolyongok ismeretlen helyeken. Csak egy kis segítséget kérek.

- Nem voltam elég érthető az előbb, te szárazföldi patkány? - vett elő egy kést a félszemű.

- Nem vagy az expedíciónk tagja, nincs keresnivalód köztünk - beszélt a félmeztelen, fiatalabb társa.

- Hallhattátok mindketten, hogy ez egy bajbajutott! Ha szeretné, igenis magunkkal visszük - csatlakozott a társasághoz egy mindnyájuknál magasabb, copfos férfi, aki térdig érő, sötétkék kabátot; testhez simuló, fehér nadrágot és fekete, magas sarkú cipőt viselt.

- Kapitány úr! Nem dolgunk segíteni egy vadidegenen. Hordja el magát és élősködjön másokon - nézett a félmeztelen a kék kabátosra.

- Te örömmel vennéd, ha kitaszítottként kezelnének? - kérdezte a kabátos, majd a sokat próbált göröghöz fordult - Kérlek, bocsáss meg az embereimnek, amiért közülük sokan bizalmatlanok az idegenekkel szemben. Én James Cook vagyok és örömmel venném, ha velünk tartanál az utunkon.

- De kapitány úr! Mi van, ha rosszak a szándékai? - így a befont szakállú.

- Azt nem hagyom, hogy valami bajt okozzon, és különben sem tudna elbánni egyedül mindenkivel.

Iaszón az új társaival és a friss vízzel teli hordóval csónakba ült, s hamarosan ott termettek a nagy vízi jármű mellett, amelynek fedélzetéről felhúzták őket.

- Ez a hajó az Endeavour, egy ideig ez lesz az otthonod - így Cook, amikor a fa padlózatra lépett.

A kapitány parancsára a horgonyt felhúzták, a hajó pedig tovább indult. A jármű ura a hátsó részbe vezette Iaszónt, egy olyan helyiségbe, ahol egy ágy és egy asztal is kapott helyet.

- Ez itt a kabinom! Parancsnokként innen irányítom a hajót - mondta az ágyra leülő kék kabátos, majd az asztal melletti székre mutatott. - Helyezd magad kényelembe! Kíváncsi lettem rád, mesélj!

A görög nagyon sok mindent elmondott önmagáról, az otthonáról, amin tán nem lát többet, a társairól, akiket elvesztett, azokról az emberekről, akikkel kapcsolatba került és a megpró­bál­tatásairól. A kapitány is nagyon sok információt osztott meg saját életéről és az expedí­ciójáról.

- Te egy sokat tapasztalt utazó vagy, köztünk a helyed! - mondta egyszer csak Cook.

- Igazán jó néven venném, hogyha csatlakozhatnék a legénységhez.

- Király is voltál, érthetsz az emberek irányításához. Magas pozíciót érdemelsz.

A kapitány parancsára kezelésbe vették a sokat próbált volt uralkodót. Szakállát és bajuszát leborotválták. Hosszú haját immáron copfba viselte és ugyanolyan öltözéket kapott, mint amilyet Cook is viselt. A korinthoszi a hajó parancsnokával a fedélzeten járkált, amikor így szólt mérgesen a félszemű, befont szakállú:

- Alig ismerjük! Nem is angol, mint mi és máris tiszt lesz belőle?

- A jóisten szemében minden ember egyenlő! Elvárom mindenkitől, hogy mindenki vele egyenrangúként kezelje mindegyik társát - szólt a kapitány az emberére.

- Gyerünk, csipkedjétek magatokat, ti lusta férgek! - rúgott bele egy pocakos, fülbevalós a fedélzetet mosó egyik tizenéves hajósinasba, egy másik kamaszt pedig megütni készült.

- Hé! Mindenkinek megvan a maga feladata! Nem nézhetsz le senkit, amiért alantasabb munkát végez! - állt erélyesen a kapitány a pocakos mellé.

- Akkor ne lopják a napot az inasok sem!

- Neked, a szakácsnak a konyhában a helyed! Végezd a munkádat és nem szeretném meglátni, hogy piszkálódsz bárkivel - a parancsnok ezután az inasokhoz fordult. - Ne hallgas­satok erre a fajankóra, ti is kiváló munkát végeztek, jár nektek a megbecsülés - a mondatot a zsebéből két cukrot elővéve fejezte be.

Telt-múlt az idő és Iaszón elhatározta, hogy megismeri a legénység tagjait is. Egy vacsora alkalmával az Endeavour közepében, egy asztalnál ülve étkezett a többiekkel.

- Miféle ételek ezek? - kapott be a görög egy paradicsomot.

- Amit most eszel az egy paradicsom - válaszolta egy marhahúst evő férfi, majd főtt kukoricát átnyújtva mondta Iaszónnak. - Kóstold meg ezt is!

A korinthoszi elvett magának egy pulykamellet és azzal együtt kezdte el enni a kukoricát, majd így beszélt mindenkihez:

- Egész jók ezek az ételek, még soha nem ettem ilyeneket.

- Európai ember nem is fogyaszthatott efféléket, amíg nem ismerte az Újvilágot. Hála Kolumbusz felfedezésének, az étrendünk is kiegészült - világosította fel a korinthoszit a pocakos hajószakács.

A nagy vitorlás egyszer csak kikötött egy erdős szigetnél, mivel fogytán volt a legénység ivóvize. Cook, Iaszón és még két férfi csónakba ültek és a partra eveztek. Fegyvereket is vittek magukkal, hogy vadászhassanak, mert az élelmiszerkészletet is fel kellett, hogy töltsék. Amikor néhány méterrel maguk előtt megláttak néhány kivit, pisztolyokat vettek elő és sike­resen lelőtték a repülésre képtelen madarakat.

- Bújjunk el, jönnek valakik! - figyelmeztette a kapitány a társait, amikor léptek hangjára lett figyelmes.

Mindannyian elbújtak egy nagylevelű páfrány mögé, majd göndör hajú, sötétbőrű lándzsá­sokat láttak, akik ruha gyanánt csupán levelekből kirakott szoknyát viseltek a derekuk köré tekerve. A harcosok mögött két izmos férfi vitt egy vállig érő hajú, megkötözött, testét különböző vonalakkal kitetovált, meztelen férfit.

- Menjünk el, itt vademberek élnek! - nézett Cookra a hosszú, szőke hajú embere.

- Az is lehet, hogy ez egy bajbajutott, kövessük a lándzsásokat!

- Nem akarom egy ilyen helyen lelni a halálomat, kapitány - értett egyet a szőkével a félszemű, befont szakállú.

- Hogyha büntetlenül kell meghalnia, nem fogom annyiban hagyni.

- Egyetértek a kapitánnyal! Különben is, megismerhetünk itt is egy másik kultúrát - nézett Iaszón a társaira.

A lándzsások egy olyan faluba kisérték a tetováltat, amely csupán néhány darab, fákból és levelekből összetákolt kunyhóból állt. A foglyot a kunyhók egyikébe, egy oszlophoz kötözték, a bejárata előtt pedig egy őr állt. Nem is sejtették, hogy a szigethez érkezett nagyhajóról néhány ember figyelte őket a nap és az este folyamán.

A következő nap reggelén egy üstöt állítottak fel a település közepén, alája pedig tüzet raktak. A faluban élő férfiak és nők azt állták körül és érthetetlen szövegeket kántálva táncoltak.

- Van egy olyan sejtésem, hogy ezek emberevők, meg akarják enni a foglyukat - mondta Cook a maga társainak.

- Inkább állatok, mint emberek, akit meg akarnak enni, az sem lehet különb - kezdett beijedni a félszemű.

- Ilyet senki nem tehet a másikkal! Megmentjük azt a szerencsétlent, ha jelt adok, táma­dunk.

A táncoló szigetlakók között megjelent egy félelmetes álarcot viselő; tetőtől talpig három­szögekkel és vonalakkal kitetovált férfi, aki éles, hegyes szerszámokkal a kezében kezdett el táncolni és üvölteni. Kiáltozására a halálraítéltet előhozták a kunyhóból, ahol tartották, majd kísérni kezdték az üst felé.

- A papotokként felszólítok mindenkit! Megesszük ezt az alávalót, ezzel az ő lelke átszáll mibelénk! - kiáltozta az álarcos.

Egyszer csak elkezdtek durrogni a szertartást figyelő férfiak fegyverei. A fegyverek dörgésére a szigetlakók menekülőre fogták. A lándzsás harcosok megragadták fegyvereiket és ellentámadásba lendültek. A jövevények fegyverével szemben azonban semmit nem értek.

- Ne öljünk meg senkit, hiszen ezek is emberek! Csupán ijesszünk rájuk! - parancsolt a kapitány az embereire, amikor látta, hogy azok kioltották néhány helyi harcos életét.

- Gyere, tűnjünk el innen! - oldozta el Iaszón a fogvatartott tetovált köteleit.

- Megzavarták a szertartást! Átkot szórok rátok, ha nem üldözitek el az idegeneket! - kiáltotta a pap a hátrálni készülő harcosokra.

A hosszú, szőke hajú ellenfél egy tőrt elővéve nyakon szúrta az álarcost. Miután az holtan terült el, maszkja is leesett, így láthatóvá vált, hogy göndör hajú volt, s az arcát is több vonal díszítette. A jövevények a foglyot magukkal vitték miután ráijesztettek azokra, akik az életére törtek. A továbbiakban sikerült még levadászni néhány koalát, s mind visszamentek az Endeavourra.

A vízi jármű már messze járt a szigettől, amikor a legénység tagjai jobban szemügyre vették a vállig érő hajú megmentettet. Láthatták, hogy testének vonalai csak a karjait, a lábait és a hátát díszítették. A férfiaktól ruhát is kapott és a kapitány utasítására a legénység tagjává fogadták. A hajószakács a hajó orrának legfelső helyiségében, azaz a konyhában foglalatos­kodott az ételekkel, amikor a megmentettel beszélgetett.

- Roppant érdekes figura vagy te, Moko! - mondta fülbevalós.

- Az én kultúrám biztosan egészen más, mint a tiétek. Harcos voltam, megölt ellenségeim számát jelzik a testem vonalai. Balszerencsémre elfogtak egy népemmel ellenséges törzs tagjai.

- Még hogy nem állatias az a világ, amelyben te élsz! - nevetett a pocakos, miközben az asztalán kezdett pucolni egy tengeren kifogott halat.

 - Csak nem sértegetni merészelsz!? Akarod, hogy tiéd legyen a következő vonal? - tartott egy kést a tetovált a szakács nyakához.

- Nagyon vigyázz! Te is lelheted más keze által a halálod! - tartotta maga elé a halat pucoló a társáénál nagyobb kését.

- Mindketten hagyjátok abba a civakodást, különben korbácsot is kaphattok! Egyik ember sem elitélendő csupán azért, mert más a bőrszíne, vagy a kultúrája - jelent meg köztük az erélyes hangnemű Cook.

- Ez annyira civilizálatlan! Inkább állat, mint ember és közöttünk a helye? - mutatott késével a szakács Moko felé.

- Fékezd a nyelvedet! A nyílt tengeren vagyunk egymásra utalva! Hogyan dolgozzunk össze, ha egyikünk nem tűri meg a másikat - lépett közelebb Iaszón a pocakoshoz.

- Úgy, mint mindenki az Endeavouron, azt fogod tenni, amit mondok, különben nagyon csúnya fenyítést kapsz! - így Cook.

A szakács belenézett a kapitány mérges szemeibe. Tisztában volt vele, hogy bármilyen jóindulatú, kemény is tud lenni, ha nagyon akarja. Jobbnak látta hát, hogyha nem ellenkezik, s folytatta tovább a munkáját. A későbbiekben a legénység tagjai még jobban kiismerték a szigeten megmentett, új társukat, aki világában ősrégi hagyománya volt a test tetoválásának és annak is, hogy az ábrák jelentéssel bírjanak.

A későbbiekben a legénység több tagja is készíttetett magának tetoválást Mokoval, aki vízzel kavart lőporba mártott egy boton átütött szöget, s azt kalapáccsal ütve alkotta meg a bőrön a mintákat. Egy alkonyat alkalmával a legénység néhány tagja a fedélzeten beszélgetett.

- Látjátok? Bennszülött barátunk kiváló munkát végzett. Ez a szerelmem, aki otthon vár - mutatta a hosszú, szőke hajú a bal felkarján, a szívecske belsejébe írt „Mary” nevet.

- Úgy, mint számodra, számomra is jelentéssel bírnak a testem ábrái. Már az Atlanti-óceánon és a Csendes-óceánon is hajóztam - mondta Mokonak a félszemű, fonott szakállú, miközben mutatta lapockája vasmacskáját és mellkasa teknősbékáját.

- Ha kiköt ez a hajó Európában, akár meghonosodhat a tetoválás a fehér embereknél is - veregette a hajószakács a mellkasát díszítő konyhai bárdot.

A nagy vitorlás már nagyon hosszú ideje volt a nyílt tengeren, amikor ismét szárazföldet pillantottak meg. Miután kikötöttek, így szólt a kapitány a korinthoszihoz:

- Menj előre! Most a felderítés lesz a feladatod.

A volt király tette, amire felettese utasította őt: nekivágott a füves pusztaságnak, ahol csupán néhány magányos fa állt. Ahogy egyre inkább beljebb nyomult a szárazföld belsejébe, olyan állatokat látott, mint még soha. Figyelt két nőstényoroszlánt, melyek leterítettek egy zebrát, majd egy hím társukkal együtt lakmározni kezdtek belőle. Egy elefántokból álló csorda is végigvonult a vidéken.

- Istenekre! Miféle szerzetek élnek a hazámtól távol! - csodálkozott rá kettő, vágtató zsiráfra és egy mögöttük szaladó struccra.

Egyszer csak különös kalapot, piros inget és kék nadrágot viselő katonákat látott meg.

- Hát itt meg mi történik? - kérdezte a görög a piros ingeseknek a tolldíszes kalapot viselő parancsnokát.

- Európa bátor férfiúi felderítették a világ többi részét. Nekünk az a dolgunk, hogy a nyomdokaikba eredjünk, és birtokba vegyük a távoli, vad vidékeket.

- Elhozzuk a civilizációt a bennszülötteknek - beszélt erélyesen egy nagy bajuszt viselő tiszt.

A katonák és Iaszón fekete bőrű, leopárdbőrt viselő lándzsásokra lettek figyelmesek. Valamennyiknél fából készült pajzs is volt.

- Nem leszünk az idegenek rabszolgái! Ha kell, leöldössük mindegyiket! - kiáltotta a feketék strucctollakból álló fejdíszt és ragadozófogakból kirakott nyakéket viselő vezetője.

- Ez a föld mégiscsak az övék! - nézett a görög a helyiekre.

- Most már a miénk! - kiáltotta a vörös inges főparancsnok, majd a nagybajszú tisztjéhez szólt: - Te vagy a tüzérség főparancsnoka! Kezdd te a támadást!

A bajuszos jelzésére az ágyúk durrogni kezdtek, amitől a néger harcosok megijedtek.

- Királyotok vagyok, azt parancsolom, az életünk árán is védjük meg hazánkat! - ordított minden emberére a fejdíszes.

A piros ingesek közül a többi katona is célra tartotta puskáját, s újabb ütközet vette kez­de­tét. A helyiek közül többen elhullottak, de mások meg tudták támadni ellenfeleiket és dulako­dások is kezdődtek.

- Ez az egész vidék az én királyságom. Inkább meghalok, minthogy másé legyen - üvöl­tötte a feketék uralkodója, amikor leszúrni próbálta az ellenséges főparancsnokot.

- Itt semmi nincsen, ti kőkorszaki szinten élő vademberek. Majd mi városokat építve országot varázsolunk ide - tért ki a tollas kalapos az ellenfele szúrása elől.

Iaszón nem bírta nézni az ütközetet, ezért tovább állt. Nemsokára egy sínt látott meg a földön és azt követve haladt tovább. Egyszer csak különös füttyszó ütötte fel a fejét és a távolból meglátott valamit közeledni. Félelem, de ugyanakkor kíváncsiság lett úrrá a volt királyon, így megvárta, hogy az ismeretlen valami odaérjen. Egy nagy, fekete mozdony volt az, ami egy szénnel teli vas kocsit, s több, emberekkel teli vagont húzott maga után. Iaszón felugrott a vagonok egyikére, ahol beszélgetni kezdett az ott tartózkodókkal.

- Hát ti kik vagytok? - kérdezte egy korai kamaszkorban járó utastól.

- Telepesek! Új életet szeretnék kezdeni azokon a földeken, ahol a fehér ember már meg­vetette a lábát.

- Otthon kilátástalanságban éltünk! Régi hazánktól távol akár kincset is találhatunk és meggazdagodhatunk - válaszolta egy rongyos öltözetű, nagy szakállú férfi.

A korinthoszi tovább ment, majd amikor átjutott az eggyel előbbi vagonba, leült. A vonat mellett egyszer csak állatbőr öltözéket viselő indián lovasok bukkantak fel.

- A vademberek veszélyt jelentenek a letelepedni kívánókra! - vett elő egy puskát egy férfi utas, majd lőni kezdett.

Az indiánok egyik nyílvesszője Iaszón mellett fúródott a falba, ezért így szólt hozzá a mellette ülő, szakállas, derékig érő hajú utas:

- Védd magad, amivel csak tudod! Erre az útra kell fegyver.

Az utasok legtöbbje pisztolyt, vagy puskát vett elő, hogy azokkal lője az indiánokat. Többet el is találtak a lándzsával és nyilakkal felszerelt lovasokból, akik a vonaton utazókban nem tudtak kárt tenni.

- A sápadt arcúak egyre többen vannak! Kiszorítanak minket a földünkről! - lándzsáját eldobva üvöltötte egy vérvörösre festett arcú indián.

A lovasok belátták, hogy nem győzhetnek, így meghátrálásra kényszerültek. A vasúti jármű békésen haladt tovább a füves síkságon. Az ablakokból láthatóvá váltak a nagytestű, növényevő bölények, amelyeket az őslakók vadásztak, hogy fogyasszák húsukat, illetve bőrükből készítsék ruháikat és sátraikat. Amikor alkonyodni kezdett, a vonat megállt egy állomáson, ami mögött faházak álltak. A leszállók közül így beszélt a derékig érő hajú, szakállas:

- Itt aztán egy farmom lehet, megannyi állattal.

A jármű a többiekkel együtt tovább haladt. Beesteledés után mindenki aludt a szerelvények belsejében. Amikor megint reggel volt, a vonat ismét megállt egy másik település állomásán. Itt már Iaszón is leszállt, hogy a maga útján menjen tovább.

A sokat látott korinthoszi ismét magányosan folytatta utazását, mígnem meglátott egy lovas, pakombartos férfit, aki cilindert, frakkot és öltönynadrágot viselt. A kék kabátos, copfos fiatalember arra gondolt, talán ismét lesz egy úti társa, de aztán bevillant neki, hogy eddig mindegyiket elvesztette. Így inkább meg sem szólította a lovast, az beszélt hozzá a maga finomságával:

- Nem látott egy úriembert, aki hasonlóan öltözködik, mint én?

- Sok érdekes dolgot láttam már utazásom során, de hozzád hasonló embert, azt nem.

- Phileas Fogg a nevem! A Földet szeretném megkerülni, ha már a technológia fejlődése lehetővé tette a gyorsabb utazásokat. Viszont elvesztettem a társamat és őt keresem.

- Mit mondjak? Sok szerencsét hozzá! - intett egyet Iaszón, majd tovább állt.

- A legjobbakat önnek is - emelte meg kalapját a lovas a tiszteletadás jeleként.

A szóváltás után mindketten indultak a maguk dolgára.

A görög hosszú séta után fákkal szegélyezett aszfalt utat látott meg és azt követte tovább. Közben elgondolkozott mindazon, amiket látott, mióta Kharübdisznél nyoma veszett, s amit a lovas mondott.

- Ez mind csak technológia lenne? - csodálkozott rá egy mellette elhaladó tartályos, hatkerekű, csőrös kamionra.

- Ezek a szörnyek csak emberi alkotások volnának? - ámult el ismét, meglátva egy leszálló utasszállító repülőgépet.

Végül egy hatalmas város széléhez ért, ahol megállt egy nagyon magas vasszerkezetet mellett, ami egy magas, nagyon vastag gyorsírórakétát tartott, melyen egy fehér színű, két­szárnyú űrrepülőgép állt orral felfelé.

- Micsoda különös fémszörnyeteg lehet ez!? - csodálkozott rá Iaszón a rakéta és az űr­repülő párosára.

- Csakhogy előkerült! Mindenütt kerestük magát! - lépett elő egy kopasz, fehér köpenyes férfi a szerkezethez közeli épületből.

- Hogy engem? Biztosan összetévesztenek valakivel! - nézett Iaszón a kopaszra és a többi, megjelenő emberre.

- Elég legyen a viccelődésből! Ideje útra készen állnia! - mondta egy öreg, ráncos, szemüveges nő.

A görög ezúttal is jobbnak látta, ha nem ellenkezik senkivel, ezért az ismeretlenekkel együtt ment be az épületbe. Ott kipihenhette az utazásai fáradalmait, de az idő előrehala­dásával a haját rövidre vágták, ruhája helyett szürke kezeslábast és fekete surranót adtak rá.

- Bizonyára ismeri Jill Sagan századost a légierőtől. Ő lesz a társa! - mutatott a kopasz egy hosszú, sötétbarna hajú; fiatal, csinos, jó alakú nőre, aki ugyanolyan öltözéket viselt, mint ezúttal már Iaszón is.

- A legjobb vadászpilóták közül lettem kiválasztva a küldetésre - állt vigyázzba a nő.

- Akkor hát kísérje mindkettejüket a szerencse! - forgott a kopasz tekintete a hölgy és a fiatalember között.

- Ha visszatérek, szeretnék a legújabb típusú vadászgéppel repülni - tisztelgett Jill.

- Az még fejlesztés alatt áll. Ön jelenleg is a legmodernebb gépek egyikével száguld a levegőben - nézett az idős, ráncos hölgy a fiatalabbikra.

Mindannyian kimentek az épületből. A kezeslábast viselők a vasszerkezet aljához álltak, ahol beléphettek egy rácsos liftbe. Az feljebb vitte őket az űrrepülő közepéhez, ahol egy hídon át mehettek be a jármű belsejébe, ott pedig az ülésekbe szíjazták magukat. A kilövés hama­rosan megkezdődött, a gyorsítórakéta rengeteg tüzet kibocsátva az alján kezdett felemelkedni. Már nagyon magasan jártak, amikor a rakéta levált, az űrjáró pedig csak maga repült a sötét űr feketeségében.

- Nahát, milyen csodálatos a kilátás! Ehhez foghatót még soha életemben nem láttam! - nézett ki Iaszón az ablakon és látta meg a Föld görbületét a szárazföldekkel, a kék óceánokkal és a fehér felhőkkel.

- Az ember már belakja az egész felszínt! A planétán mindent felfedezett, ideje hát új világok után néznie - mutatott Jill a csillagok felé.

- Azok mind távoli napok lennének és körülöttük is létezhetnek világok?

- Pontosan! Azok is érdekesek lehetnek és az utódaink ott is megtelepedhetnek és élhetnek. Az ember arra született, hogy egy idő után kozmikus fajjá váljon.

Az űrrepülő mindkét utasa kikapcsolta az ülése biztonsági övét, majd lebegni kezdtek, amitől Iaszón megijedt, de hölgytársa megnyugtatta:

- Nincs mitől tartanod. Itt az űrben súlytalanság van.

A nő a hajó elejéhez hajtotta testét, majd a műszerfalon gombokat kezdett nyomogatni. Ennek hatására a jármű tetejének közepén kinyílt egy ajtó és előjött egy robotkar. Amaz egy olyan gépet markolt, ami kettő napelemből és egy kamerával, illetve rádióantennával felsze­relt kockából állt.

 - Te most mit teszel? - látta meg a férfi, hogy társa a műszerfal billentyűzetének gombjait nyomogatta.

- Pályára állítom az űrszondát, amit magunkkal hoztunk. Ha van intelligens élet rajtunk kívül, akár azok is megtalálhatják, és tudomást szerezhetnek a létesésünkről.

A robotkar elengedte a különös szerkezetet, ami nagy sebességgel hagyta el az addig azt szállító, repülő járművet. Küldetés várt rá: szerezzen és továbbítson a Föld felé új ismereteket a Naprendszer gázóriásairól és a Kuiper-öv törpebolygóiról, az után a csillagközi, üres térben folytassa végtelen útját és hirdesse az emberi faj dicsőségét. Az űrrepülő tovább repült a Föld körül, s a benne lévő emberek egyre közelebb kerültek egymáshoz. A nő a jármű hátuljában éppen egy padhoz szíjazva magát kézi súlyzózott, s közben így beszélt:

- A gravitáció hiánya legyengíti a csontozatot! Muszáj karbantartani a testünket, ha vissza­téréskor nem szeretnénk tehetetlenek lenni - lábaival elkezdte emelgetni a pad végéhez rögzí­tett súlyokat, majd így beszélt: - Szerencsésnek érzem magam, hogy részt vehetek a világ jobbá tételében.

Később mindketten szkafandert és űrsisakot felvéve léptek ki a légüres térbe, de a bizton­ság kedvéért egy kábel összekötötte mindkettejüket az űrrepülővel. Hangjuk nem terjedhetett, így a sisakjuk rádiója által kommunikáltak egymással.

- Félelmetes és csodálatos, felülről látni a nagyvilágot - nyűgöződött le a férfi az előtte lévő látómezőt elfedő Föld látványától.

- Apró részei vagyunk az egész világmindenségnek. Még ennél sokkal nagyobb égitestek is vannak.

A férfi kihasználta az alkalmat, hogy lebeghet az ürességben, s a nő irányába hajtotta testét. Jill is közeledett a férfi felé, majd amikor majdnem egymással szembe kerültek, lejjebb lebegett, megfordult és aztán nézett vissza a társára, háttérben Ázsia keleti részével.

- Nagyon kevés embernek adatik meg, ami nekünk, de később még eljöhet annak az ideje, hogy az emberek az űr súlytalanságában próbáljanak ki új dolgokat - forgott a hölgy, miköz­ben hol a planéta felszínét, hol a csillagokat láthatta.

Miután mindketten visszamentek a repülőbe, szkafanderüket levetették és ismét csak kezes­lábast viseltek.

- Sok különös emberrel találkoztam életem során, de mindközül te vagy a legcsodálato­sabb, Jill - nézett Iaszón a társa szemébe.

- Amióta itt vagyunk, ketten, benned is egy rendkívül érdekes embert ismertem meg.

A lebegés dacára meg tudták érinteni egymást, majd csókolózni kezdtek. Közelebb is tudtak kerülni egymáshoz, hogy csókolózásukat ölelkezés közben folytassák. Az űrrepülő végezetül leszállt oly módon, mint ahogy utasszállító repülőgépek szoktak, a két ember pedig elhagyhatta azt.

Telt-múlt az idő, Jill és Iaszón pedig jobban megismerhették egymást. Egy alkalommal a kilövésük helyszínét jelentő városnak egy olyan kertes házas utcájában, ahol az utat zöld fák szegélyezték, a hölgy háromszög alakú tetős otthonának nappalijában beszélgettek.

- A mindennapi élet is egyre könnyebb lesz, ahogy a technológia fejlődik. Imádom a fejlő­dést, adja, hogy jobb jövő várjon ránk! - nézett új szerelmére Jill Sagan.

- Láttam annyi mindent a világból, átéltem annyi mindent, de semmi nem fogható te­hozzád. Te vagy a leggyönyörűbb teremtés, akit az istenek teremtettek. Melletted megtaláltam a lehető legnagyobb boldogságot - nézett a hölgyre a széles fotelben ülő férfi.

- Az űrbéli kiruccanástól azt várom, hogy segítse feljebbjutásomat a katonai ranglétrán. Remélem, hogy hamarosan őrnaggyá léptetnek elő.

Mindketten a televízió felé fordították tekintetüket, ahol egy robotos filmet vetítettek.

- Gondolj bele, egyetlenem! Hogyha az ember majd ott tart, hogy gépesítse önmagát, akár több mindenre lesz képes, mint manapság - szólt ismét a nő.

- Csak nehogy egy nap ellenünk forduljanak a teremtményeink! - nézte szerelme a filmet, ahol a robotok az emberi faj utolsó túlélői ellen harcoltak.

- Arra odafigyelnek a tudós koponyák! Ha majd magasabb pozícióba kerülök, talán több időt tölthetek a földön, és jobban láthatom, hogy miket fejleszt a sereg, ami idővel átkerülhet a civil életbe.

- Most mi ketten itt vagyunk egymásnak. Használjuk ki minden percét! - nézett végig Iaszón a kedvesén.

A szerelmesek a délután folyamán megfeledkezve a világ minden gondjáról, csak egymás­sal voltak elfoglalva.