Galaxisunk középpontjáról tudniillik, hogy sokkal nagyobb a csillagsűrűség, ennek következtében az űr nem annyira sötét, mint a peremvidékeken, ám a sugárzás annyival komolyabb. Egy alkalommal magányosan rótta útját egy űrhajó. Egy olyan rendszer felé tartott, ahol két kisebb csillag keringett egymás körül, egyik körül még egy bolygó is. Így tettek meg egy kört egy nagyobb csillag körül. Amikor a jármű olyannyira megközelítette a bolygót, hogy az ablakából kinézve az égitest elfoglalta az egész látómezőt, megállt.

Az űrjáró egyetlen utasa, egy zöldszínű élőlény szondát küldött a planéta felperzselt, örök világosságban úszó felszínére, amelyről régóta sejteni lehetett, hogy élet van rajta, csak éppen olyan, amely a szélsőséges körülményekhez szokott. A jövevény nem óhajtott beavatkozni egy ismeretlen világ mindennapjaiba. Egy ilyen tettel kárt is tehet, tőle pedig távol állt ártani bárminek, ami élő. Csupán megfigyelni akart tisztességes távolságból. Sokat látott utazó volt, aki minden idegen világba azért érkezett, hogy senkit és semmit nem zavarva tanulmányozza azokat.

A szonda a röntgen-sugaraival alaposan átvilágította a bolygót, amely igen csak különbözött mindentől, amit küldője addig látott. Az ugyanis telis-tele volt üregekkel egészen a középpontjáig, míg más planéták a felszín alatt olvadt kőzetekből épültek fel. Életre utaló nyomokat is talált, méghozzá egészen apró lényeket, melyek legnagyobbika sem érte el az egy centimétert. A gyakori aszteroida-becsapódás és nagy sugárzás miatt az égitesten esélye sem volt kifejlődni azoknál komolyabb létformáknak. Talált köztük egy olyant, ami érdekesebbnek bizonyult mindegyiknél.

A hajón tartózkodó zöld lény sejteni vélte, hogy az értelmes élet is kifejlődhet a legkülönbözőbb méretekben. Ezek a helyiek hangyányiak voltak és civilizálódtak. A planéta azon néhánytízezer négyzetkilométernyi szegletében, ahol kifejlődtek, számukra óriási városokat építettek. Saját igényüknek megfelelően átalakították a környezetet és fejlett csúcstechnológiák könnyítették meg mindennapi életüket.

A látogató tudta, hogy érdemes lesz tanulmányozni e lényeket, így utasításba adta szondájának, hogy ezen apróságokra fókuszáljon, kutasson általuk létrehozott kolóniák után. Talált is két gyarmatosított területet, mindkettőt onnan több mint ezer kilométer távolságra, s mindkettőn megfigyelte, hogyan épült fel a társadalmuk. A dolgozók a munkásosztály, belőlük volt a legtöbb, hogy minden munkát könnyedén elvégezzenek. Ide tartoztak a mérnökök és a kutatók is, akik újfajta ismeretekkel bővítették tudományaikat. A valamivel nagyobb harcosok komoly fegyverarzenállal rendelkeztek, hogy védelmezzék a többieket. Legfelül álltak a harcosoknál is termetesebb vezetők, akik önmegtermékenyítéssel hozták létre utódaikat, vagyis a harcosokat és a dolgozókat.

A szonda ráhangolódott az apróságok tudatára is, hogy megismerje múltjukat. Történelmük során a városaik egyre nagyobbakra nőttek, s ahogy értesültek egymás létezéséről versengtek és háborúztak egymással. Közben sok mindent vettek el a természettől, aminek velejárója volt, hogy bizonyos létformákat kiirtottak a vadászatokkal, vagy éppen azért tűntek el, mert a terjeszkedésük miatt oda lett az élőhelyük. Szerencséjükre legyen mondva, tanultak a hibáikból. Rájöttek, hogy fennmaradásuk kulcsa, ha összefognak, és együtt építik a jövőt. Már nem állt szándékukban kipusztítani útjukba kerülő élőlényeket. A két kolónia felépítése előtt is olyan területek után kutattak a felszínen, amelyek lakatlanok. Azokból pedig bőven akadt az élet számára legextrémebb környezetben.

A szonda a két kolónia közül a távolabbikon arra lett figyelmes, hogy ahhoz közel, közvetlenül a talajréteg alatt már éltek olyan apróságok, melyek nagyobbak voltak a civilizáltaknál, s alakjuk a fúrófejekre hasonlított. E lények nem civilizálódtak, de magányosan törtek utat maguknak ott, ahol kellett. Félelmetes csúcsragadozók hírében álltak a saját világukban. Az űrben maradt zöld látogató kíváncsi lett, amikor látta, hogy a talaj alatt élők rátámadtak a civilizáltakra, mert betolakodókat láttak bennük, márpedig ők ádázul védelmezték területüket. Azt remélte az életpártivá vált technokratáktól, hogy most is inkább békén hagyják azokat, akik idegenek a számukra. De nem ez történt!  A csúcsragadozókat ugyan nem bántották, viszont néhányukat elkábították. Azokat elvitték saját kutatóintézetükbe. Miközben nem voltak tudatuknál a tudósok mintát vettek belőlük, azokat pedig beültették saját testvéreikbe. Ez után mégis csak visszavitték az elfogottakat oda, ahol el lettek fogva, hogy aztán magukhoz térve tovább éljék megszokott életüket.

A látogató értette miért kellett elfogni néhányat a fúrófej formájúakból. Azok fizikailag erősebbek és alkalmazkodóbbak voltak, mint a felszín lakói, akiknek méretükből adódóan nem lett volna értelme elhagyni bolygójukat, az űr tanulmányozása kimaradt a fejlődésükből. Viszont a maguk technológiáival ők is megfigyelték, hogy belülről milyen a nekik otthont adó égitest, s úgy vélték, érdemes lesz lefelé is terjeszkedniük. A fúrófej formájúak lemerészkedtek több kilométer mélységbe is. A technokraták genetikailag szerették volna a lentebb uralkodó körülményekhez igazítani magukat.

A szonda, miután visszatért az űrhajó utasa az onnan begyűjtött információkat elmentette a központi számítógép memóriájába és folytatta utazását, hogy új világokat ismerhessen meg a galaxisnak az otthonától eltérő tartományaiban.