Tóth András – Claude lóra ül
Várható olvasási idő: ≈ 3 perc
szerző által korrektúrázva
A kisgyermek, miután felébredt, kikelt az ágyból. Átment a konyhába, ahol meghúzogatta az éppen tésztát kavargató anyja rövidnadrágjának szélét. Eközben ekképpen szólt hozzá:
- Anya, anya! Gyere velem és társasozzunk!
- Most nem lehet Claude! Itt kell lennem a tűzhelynél és foglalkoznom az ebéddel!
- Tegnap sem játszottunk, mert egész nap takarítottál!
- Persze, mert azt szeretem, ha szép rend van, mindenhol a lakásban!
- Mikor játszunk azzal, amit szülinapomra vettetek? – A gyermek ekkor már erélyesebb hangnemre váltott, hogy meggyőzze anyját.
A nő nem guggolt le a fiához, inkább állva maradt és úgy beszélt, egyenesen a szemébe nézve:
- Tudod, hogyha nincs annyi dolgom, mindig van rád időm. Ha most nem főzök, nem fogunk ebédelni, pedig pörköltet készítek.
- Azt nagyon szeretem – lelkesedett a fiú, akire hatottak anyja szavai.
- Menjünk ki apához, már nagyon keresett az előbb!
Mindketten kimentek az udvarra, ahol az apuka éppen egy lóval foglalatoskodott. A férfi mindkettőjükre rámosolygott és a gyermekhez szólt:
- Claude! Látom végre te is felébredtél! Éppen most készülök ki a mezőre! Kijössz velem?
- Szeretnél te is felülni a hátára? – kérdezte az anya, miközben vándorolt tekintete a jószág és a gyermek között.
- Gyere fiam, nem kell félni tőle! – Emelte fel a férfi a csemetét, s az állat elé vitte.
Claude szinte mozdulatlanná dermedt döbbenetében. Még soha nem volt ilyen közel egy lóhoz. Semmit nem volt mersze tenni. Az apja fogta meg kis kezét, hogy irányítsa azt a négylábú orrán, amíg a fiú magától nem simogatott. Ez után a családfő feltette csemetéjét az állat hátára majd ő is felült mögéje.
- Mire eljön az ebéd ideje, itthon leszünk Marion – mondta a férfi az anyukának.
- Én várlak titeket, Jean, nagyon vigyázzatok magatokra!
A szarvasmarhákat követve elhagyták az udvart és velük tartott az öreg border collie is. Különösen nagy mozgásigényű kutyaként hatalmas köröket róva futkározott, sürgött-forgott a nagytestű növényevők körül. Egész életében a legelőn érezte magát a legjobban.
- Apa! Menjünk vissza, én félek – így Claude a lovon.
- Ugyan mitől félsz, fiam?
- Nagyon magasan vagyunk, még leesünk!
- Nem fogunk leesni, én vigyázok rád.
Jeant is nagyon fiatalon tanította meg az apja megülni egy paripát, s emlékezett rá, hogy eleinte ő is félt. Aztán rendszeresen ment így az apjával állatokat legeltetni, s könnyedén megszerette ezt a tevékenységet. Amikor nagyobb lett már egymaga ült a nyeregben, persze eleinte az apja felügyelete mellett. Családjában generációk óta tudtak a férfiak lovagolni. Most Claude félelmét azzal terelték el, hogy igyekeztek minél jobban a legelő marhákra összpontosítani.
- Látod, milyen szépek és kövérek? Ezekből van a hús, ami az asztalunkra kerül.
- Az is a miénk volt, amiből anya készíti az ebédet?
- Igen! És az azért olyan ízletes és laktató, mert itt jó sok füvet lelegel és otthon az istállóban is azt kapja, amivel én dolgozom - A férfi végignézett a legelővel szomszédos termőföldjén is, majd így folytatta – Látod fiam? Hálával tartozunk a földnek, ami körülvesz minket! Az ad meg nekünk mindent. Nekünk csak annyi a dolgunk, hogy gondoskodjunk róla, hogy ez így is maradjon.
Jeannak feltett szándéka volt, hogy továbbadja fiának azt, amit ő tanult a szüleitől. Belenevelték az állatok és a természet megbecsülését, ahogy azt is, hogy dolgos legyen, önellátó, aki meg tudja termelni magának azt, amire szüksége van. A mezőn töltött idő lassan elnyomta a fiúban a félelmet.
- Ideje visszafordulni! Nemsokára eljön az ebéd ideje – mondta Jean, amikor kezdte azt érezni, hogy már éhes.
- Ne menjünk még! Olyan jó itt kint, már nem is félek!
- Fogadok, hogy nem is reggeliztél, mert egész délelőtt aludtál!
- Nem is vagyok éhes!
- Enni viszont muszály, kicsim! Akkor leszel majd nagy és erős, mint én! Ha jól laktunk, kijövünk vissza a mezőre, a szavamat adom.
Az apa szavai meggyőzően hatottak a fiúra, így hát visszalovagoltak a tanyára. Addig a kutya kedvére rohangálhatott kisebb-nagyobb, de tisztességes távolságokra a csordától. Különösen éles eszével emberi felügyelet nélkül gondoskodott róla, hogy a marhák ne széledjenek szét túlságosan. Amikor a két ember már a házban volt, a nappaliban találták a család női tagját, miközben azt tévézett.
- Ebédeltél már, drágám? – kérdezte a férfi.
- Micsodakérdés ez? Tudhatnád, hogy a vasárnapi ebéddel mindig megvárlak titeket!
- Akkor hát! Üljünk mindhárman az asztalhoz!
Marion kissé szomorúan kapcsolta ki a készüléket, elvégre az amerikai kamionozásról nézett egy dokumentumfilmet, a gépjárműveket pedig imádta. Ugyanakkor családját mindennél előrébb helyezte. Megterített, majd mindhárman jóízűen lakmároztak abból, amin egész délelőtt élvezettel dolgozott. Egészen fiatal korától imádta a sütés-főzést. Jean megtartotta fiának tett ígéretét. Miután jól laktak és pihentek egy kicsit, újra kilovagoltak a mezőre, de ezúttal már anyuka is velük tartott kikapcsolódás gyanánt.
ÉRTÉKELÉS:
Minél több, annál jobb!
Rövid link:
(csak bejelentkezve)
