Egyre már az iszapos,
homályos közegben
 posványosan tocsogva,
 a bizonytalanul csúszkáló
 falak váratlan az
 ember fejére nőhetnek,
 s be is szippantanak;
 alaktalanná lett ígéretek,
 örvénylő labirintus-spirálok
kisstílű hálóiban, akár
 az ebihal-populáció
a tenger fenekén vergődve,
mert a repedésekből
 előbb-utóbb már előkúszik
 egy-egy kísrérleti egércincogás-suttogás,
 mint a tartós nyomasztó jelenléte
 már egy megtörtént,
visszafordíthatatlan életmódnak.

Fojtogató közelségek
 katlanába szorultan
 az ember újfent
megégeti önmagát. 

Mert a befelé omló falak

 közt már mintha egyre
 kevésbé lehetne
 tartósan várakozni is.

 Szikrázó orsóként egy
helyben jár-forog
 a Nirvána-káosz
s a tudatos Semmi.
Testetlen káprázatok
 patakzó árnyai lebegnek,
mint amorf alakzatok kipárolgásai.

 A tartós szégyenérzet
 velőtrázó ölelése-szorítása
 csupán csak egyetlen
 karnyújtásnyira van.
A vonatkozási rendszerek hazugságai,
riadt vergődéseit
egyre nehezebb észrevenni;
hirtelen már a barbár horda
 is előbb-utóbb megpihenni látszik.
 Mikor távolodik az
 ember már önmagától is?!
 Mert minden szökevényt,
osztály-idegent előbb-utóbb
 eltesznek láb alól. 

Létet-horzsoló cápafogsorok
 közt az életbenmaradási esély zéró.
 A sovány ebek is
 marakodnak mócsingos koncaikon.
 Puha meztelncsiga-emberek
 vándorolnak innen oda,
 míg megpróbálnák
a biztos élhetőség lehetségeit,
 - igaz, de minek?!

 Szolgalelkű kutyahűséggel
kényurakat szolgálni!
Ez a mostani posztmodern
század netovábbja.
Mert megértést - hiába is kérne -,
 talán már sehol sem találtat,
 hurkot vetettek élőkre is,
 s már régóta nem segíthet rágalom,
kapkodás, vagy más egyéb.
 Sorakoznak egyre fűrészpor-ízű,
 olcsó-ócska nappalok,
 amikor muszáj volna
 önmagunkat felráncigálni
 puha ágyaink békéltető,
 jótékony fogságából.