Az embert manapság
jócskán izzasztja bűntudat,
manipuláció, képmutató vétek.
Bizony ez nehéz,
mert a valódi
burok-magánytudatban
még saját önző csöndjeik
is elcsorcsosulhatnak.
Inkább önként önmagukba
becsukódnak, csak még
véletlenül se vegyék őket észre.
A titkos mérleget sosem láthatja,
mindig csupán egyedül
önmaga felett ítélkezik,
Tudható: rebbenés nélkül
szükséges átúszni a Valóság
talajából valami
egészen bizonytalan felé...
Mert a végletekig kimondott ígéretek,
jólcsengő igazmondások
kifeszített húr-idegekként
gyakorta elpattannak hirtelen;
a valódi őszinteséget
diktáló szívek is előbb-utóbb
megalkusznak,
hiszen igazi
Mindenség-érzelmekre vágyakoznak.
Végítéletek sunyi róka
vámszedői - meglehet -,
minden korban kicsit
előbb érkezhetnek.
- Hiábavaló luxusokba
fojtott életek tetszetős tengerparti,
úszómedencés villák dacára
az önimádókból is könnyedén
ámokfutót kreálnak.
Vajon az életből már
minden esetben szándékosan
kivergődik a szükségképp
tetetett várakozás?!
A Lét-metszette stigma-sebet
sokan nem akarják,
mégis szükségből viselni
kényszerülnek;
füttyökre éberen szimatolnak
még odakint egyre
a mohó vadászebek
falkákba tömörülten.
A mérhetetlen mennyiségű
cinizmus alvilágias kóca
szinte már mindenkit
befed s meg is kísért
napjában akár még többször is.
Egyre inkább egyre
készségesebben,
cinikusabban mosolyognak
még akkor is, mikor immár
a valóban értelmes válaszok,
kérdések örökös miértjei
régóta megszűntek.
Bőr pólusaiba ágyazottan
digitális mikrochip feszül,
mikor egyszerre a szívre
kényszerűség gyanánt még
ránehezedik az összes
korábbi jólhangzó biztatás,
mondván: ,,Valami majdcsak
lesz! Sikerülni fog
a Nincs, és a Sohase!