Mert mindig van, ami távolodik tőlünk...
Előbb az anyák-apák, később a család,
majd az Egy-Kedvessel
a halhatatlannak mondott Mindenség.
Folyton hallgatni kényszerültünk
a késve érkező érkezések zaját.
Nyomok nélkül tovatűnik
az Idő-kiszabta szarkaláb,
a ráncok szimmetriája
a kutató-látó szemek sarkaiban,
miután gazdát többet már nem találhat.
Az ember mindenben
alaktalan salakká dermed,
foszlik valódi helyét tán élete végén sem találja.
Tövis-tüske félelmekkel,
tartósan önmarcangoló lélek-furdalással,
mint mikor sejtjük,
hogy valamit elhibáztunk
s jóvá tenni tán, már soha többet nem tudjuk
- ellobbannak lassacskán az ész-évek is,
időtlenné átzúgja termeit a légüres Tér.
Ez maradt: sorstalan, bűnös,
most még rab; a teremtés csendjét
- félő -, már aligha hozhatja vissza bármi is.
A Lét-héja még Apokrif-jelekkel beszél,
s felkavarja felzaklatón
a nyughatatlan otthonra-vágyás neszét.
Vajon a zsigeri, tapintható Hiány-üresség
ont-e magából törvényt,
vagy puszta hús-életünk csupán
űrként zsong át fájón egy evilági képleten?!
Mert mindig újra és újra akad
egy-egy jólhangzó, beetethető,
logikus magyarázat:
azért nem telik kvártélyra,
se kosztra, nyaralásra, szabadságra,
mert a kisembereknek
is kell valami szükséges
golgotai Sziszifusz-kereszt,
ami lefoglalja göröngyös napjaikat!
Aki kimeri jelenteni,
hogy látszat-káprázatokban,
hamis illúziókban élünk,
azt könnyen meglehet,
hogy még aznap súlyos baleset éri,
s többet már nyikkanni se tud.
- A haszonelvűség is boldogtalanná
roncsolja perceinket,
nem csupán a gonoszság!
Minél több, annál jobb!
Rövid link:
(csak bejelentkezve)