A meg-nem-maradt falak még
– érzem –, egyre őriznek,
visszatartanak.
Mellékesség vagy semmiség
mostanság már oly egyre megy.

Szomjat aligha oldhat
akármekkora könnyelműség,
mely mint az enyv előbb-utóbb
az ember bőrére is rátapad,
befészkelve önmagát.
Tétován áll az emberi lélek
mélyén is egy örökösen
meghúzott határ,
melyet csupán csak
a kivételezetteknek szabad
egyedül átlépniük,
idők álnok malmai egyre gyakrabban
őrülnek láthatatlan fejünk felett;
mintha már mindent
átmenetként kezelnének
s fognának fel itt.

Sodródni már hiábavaló
meggondolatlanságnak tetszik
akármelyik zúgó áradással,
mert minden sorsra jutó
más sorsról álmodhatott,
az ember akár bólogató
szamár esély-szürkületekben
tétován még baktatna inkább,
bárcsak hagynák odakint is.

Mostan számosan
kecske-példabeszédekben vélik
megtalálni siker, hírnév, jólét
valódibb egy-okát,
mert mindenki virtuális-digitálisan
inkább lebeg, miközben
a Világ fogja magát
s röptében elsuhan,
mert most inkább sokan
rókanyelveken parancsolnak;
ki mint vetett,
azonképp már nem arat,
inkább lejmol de tetemesen.

Méltánytalanságok sokszor
habzsolnak inkább hálát a semmiért is.
A lehetetlenségben is van-volt-lesz
talán néminemű kockázat;
meggyötört arcélek is
egyre inkább visszahúzódnak.

Távolságok zátonyain rendre
fennakad megannyi
emberi terv s cél.
Mert az álmainkat
rendre kirabolják,
idegen kabátként vetkezve
eddigi életünket.

Mert a végső egészhez
az ember ritkán juthat,
megelőlegezi saját
mulandósága törvényeit is.
Jó volna még kigyakorolni
egy-egy nehezen elviselhető,
megtűrt napszak
szándékos életritmusát.

A végelláthatatlan Idők utasait
is jó volna, ha még
idejében átvezethetné valaki…