A Ninivei város
óriáskerekéről egymás után,
akár a jólfejlett viaszbábúk
pattognak lefele előbb
csak részegeskedni vágyó,
dáridózós fenegyerekek,
később már menő
parti-arcoknak
kikiáltott diszkó-patkányok,
csicsergő tinédzser-királynők,
akik elsősorban a média
és a szépségipar iránt érdeklődnek
s eszük ágában sincs
emeltszintű érettségit,
vagy angol nyelvvizsgát tenni.
Magukon kívül tán
nem is tartozhatnak
számadással senkinek,
mert átloholnak magukban
a már amúgy is zavaros,
huzatos évtizedeken,
amikor semmi sem az már,
aminek ténylegesen látszik;
duzzogó magányukból
a látszat-barátságok
sem igen menthetik
immáron ki őket.
Becsapható ösztöneikben
az érzékek tunya-sunyi
unalma még
vissza-visszatükröződik.
Életükre tán még
így is ráfizetnek de nagyon.
Eszméletlen vesztegzár-álmaikból
hajnalok figyelmeztető
kakas-szavaira bizony
ritkán riadnak fel;
egyrészt nem érdekli őket
a már egyébként is bizonytalan,
és sekélyes Jövő, másrészt
abban a biztos tudatban
leledzenek,
hogy amíg őseik
mindent elintéznek helyettük,
addig nekik virít
az élet újabb idilli ajándékokat.
A hányásban, elgórált
cigicsikkekben fetrengő
utcák maradék fáradtságukban
még fáradtan vesztegelnek,
a túlélhetőség,
avagy a fönnmaradóság
szilárdnak hitt esélyegyenlősége
sem különösebben
rúghat náluk labdába.