Először arra gondolt, hogy tesz az egész világra. Ugyan már! Ki a fenét érdekel, hogy elégtelenre sikeredett a dolgozata ráadásul éppen szófajtanból? Már sokszor figyelmeztette az illetékes docensasszony, hogy jobb lesz vigyáznia magára, mert ha így folytatja – tetszik, nem tetszik -, meg fogja buktatni, és akkor majd nézhet, mert mondattanra se mehet.
– Sándor legyen olyan jó és adja le ezt a magyar szakot! Lássa be kérem, hogy az Ön értelmi képességei meghaladják ennek a szaknak az elvárt követelményeit. Arról meg nem is beszélve, hogy az Ön személyisége demoralizálja azon kiváló hallgatóinkat, akiknek az intelligencia hányadosa jóval meghaladja az Ön teljesítményét. – Nem lehetett pontosan tudni, hogy vajon a pápaszemes, kék, gülüszemű boszorka vajon egyszerűen csak nyíltan megalázza, és folyamatosan sértegeti nyelvészeti tantárgyakban jócskán lemaradó tanítványát? Ám annyi bizonyos, hogy nem sokkal a második szemeszter megkezdése előtt szándékosan megbuktatta, és egy kisebb, baráti eszmecserére hívatta a tantestületi szobába a Bölcsészeti Karon.
– Jó reggelt! Kérem foglaljon helyet! Bizonyára rendkívül izgul döntésem miatt! – kezdett hosszúra ígérkezett mondókájába. – Sajnos kénytelen vagyok megbuktatni magát kedves Sándor! Tudom, hogy igyekezett és példás szorgalmára, kitartására, emberi helytállására a legtöbb kollegánál sem volt panasz, és fantasztikus szabadverseket is firkál, de lássunk azért tisztán nemsokára mondattan, és szintagmatan kollokvium, majd szigorlat is vár magára és amikor ott lesz a finishben egy lépcsőfokkal a diplomája előtt ugye maga sem szeretné, ha a többi tanár előtt kellene ismétlővizsgát tennie?!
Sándor porig volt sújtva. Az egykori barátságos, kedves, pufók arcon most jócskán meglátszott a kisemmizettség, a tartós reménytelenség és apokaliptikus elhagyatottság minden változata. Mint akit szándékosan elgázolt egy robogó gyorsvonat, és hogy a mozdonyvezető biztosan meglegyen róla győződve, hogy jó munkát végzett még egyszer áthajtott a tetem feje felett biztos, ami biztos alapon. Mintha a fokozatosan mélyülő, enervált sötétség szippantotta volna be magába, mint egy totálisan magára hagyott, védtelen állatot, aki egymaga képtelen kitalálni a kerek erdőből, és ezért a nagyobb ragadozó fenevadak zsákmányává válik. Búsa, kopaszodó fejét mélyen lehajtotta, és bár minden töredék igyekezetével azon volt, hogy visszafogja magát az utolsó mondatok egyikénél rögvest elszakadt a cérna és elpityeregte magát.
A marcona docensnő levette szemüvegét, mely alkalmas eszköz volt arra, hogy hivalkodó tekintélyét minden esetben szem előtt tarthassa, és máris rágcsálni kezdte műanyag szárát; látszott töpreng, gondolkozik. Úgy tűnt időt akar hagyni szerencsétlenséggel sújtott tanítványának amíg egyszerre megemészti, és hozzászokik a hallottakhoz, melyeken már soha az életben nem fog tudni változtatni.
– Nézze Sándor! Ha azt gondolja, hogy nem kedvelem magát akkor téved! De sajnos meg kell értenie, hogy ez itt már egyetemi szint, és minden hallgatóval szemben szabályokat szükséges alkalmazni! Minden évben igyekeztem nyomon követni a fejlődési szintjét, és konzultáltam néhány kollegával. Az irodalmi kurzusokat példás előmenetellel teljesítette. Valósággal szárnyalt a vizsgákon. Fejből mondott memoritereket! Sarus tanárnő valósággal az egekig magasztalta, de sajnos a nyelvészeti órákon az ember örülhetett, ha hatvankét pontos zárthelyi dolgozatokat sikerült produkálnia. Nagyon szeretném végre tudni azt, hogy miért történt ez így?! A helyesírása katasztrofális! Mintha nem ismerné az ábécé betűit sem! Vagy szavakat, és betűket téveszt, vagy gyerekes helyesírási hibákat követ el, aminek szintén nem tudom az okát! – a docensasszony minél inkább úgy tűnt hogy belelovalja magát kissé nyers, kibírhatatlan fellengzőséggel mondandójába hallgatóján egyre jobban és jobban látszott, hogy már csupán egyetlen hajszál választja el a tulajdonképpeni elviselhető valóságtól.
– Látom magán, hogy most valószínűleg engem hibáztat, és tart minden baja okozójának! Rossz teszi! Figyelje meg, hogy nem maga az egyetlen, akinek nyelvészeti tantárgyakból problémái vannak, mások felül tudnak emelkedni azokon a dolgaikon melyeken változtatni szeretnének. Maga miért nem kért segítséget?! Amióta betette a lábát erre az egyetemre én még egyszer sem hallottam, hogy Bányai Sándor kért volna bárkitől is segítséget! Erre a kérdésemre tudna felelni?! – farkasszemet akart volna vele nézni, ám Sándor úgy érezte a veséjébe akar látni, ezért még erősebben leszegte a fejét, és inkább mindvégig a koszos parkettát bámulta, melyet a – jelek szerint -, elfelejtettek feltakarítani.
– Nézze! Kénytelen vagyok megbuktatni, mert most még nem hisz nekem, de higgye el, hogy harmadik félévben vért fog izzadni szintagmatanon, és mondattanból! Ugyanakkor úgy hallottam Vadász tanár úr pszicholingvisztikai óráin nagyon rendesen, példásan megállta a helyét. – a docensasszony kinyitotta a keménytáblás, koromfekete leckekönyvet, amit a hallgatók – maguk között csak -, halálkönyvként emlegettek, majd cirkalmas írással valósággal bevéste a hátsó vizsgalapra az elégtelen érdemjegyet, aztán visszatolta diákja orra elé a leckekönyvet.
– Természetesen, ha bármiben tudok, akkor igyekszem magának segíteni, de négyszemközt szólva sajnos semmi esélyt se látok, hogy maga akár valaha is eltudná végezni a magyar szakot. – kimérten, szigorúan felállt ültő helyéből, kézfogásra nyújtotta gusztustalan, májfoltos, pergamenbőrű, göcsörtös kezét, és kezet fogott a pityergő hallgatóval. Sándor tántorogva, megalázottan, leforrázva lépett ki a nyelvtudományi tanszék komor szobájából, miközben egyre csak azok a baljóslatú, és nem sok reménnyel kecsegtető, kemény, érdes szavak visszhangoztak fejében, melyeket az imént hallott tanárától.
,,Akkor most mihez is kezdjek?!” – tette fel önmagának a kérdést, és miközben igyekezett észrevétlenség homályával elhagyni a Múzeumkörúti A-épület fenyegető helységét arra gondolt, hogy azok a röpke, butuska, naivan gyerekességszámba menő, idillikus álmok, melyeket már a gimnáziumban megfogalmazott, és magáévá tett rögvest szemétre kerültek, hiszen nem teljesülhettek.
Útközben, mint rendesen betért az egyik antikváriumba, mert mániákus hittel vonzódott az ismeretlen költők verseihez, és arra gondolt, hogy autodidaktikus módszerekkel tovább műveli saját magát. Tipikusan olyan porlepte köteteket igyekezett leemelni a polcok ódon fogságából, melyekről leritt, hogy elhanyagolt árvaságukban a kutya sem veszi meg őket. S ahogy a hátsó lapokon figyelmesen megnézte a ceruzával beírt árakat arra gondolt egyszerre öt könyvet is vehet. Sajátságos, sovány vigasz volt ez számára egy megalázó, sikertelen nap után, ám gondolta nem szabadna hagynia, hogy velejéig elkeserítsék, megtörtté tegyék az események.
– Üdvözlöm kedves Sándor! Hát hogy vagyunk ma? – lépett oda hozzá fekete téli kabátban, vörös nyakbavaló sállal, és babonázó tenorhanggal kedves XX. századi irodalom tanára, aki nagy színházrajongó hírében állt, de amellett előszeretettel elegyedett szóba több diákjával, mert kíváncsi volt a hallgatói mit gondolnak az adott szerzőkről, akiket oktatott.
– Jó napot Professzor Úr! Bocsásson meg… kicsit elkalandoztam… – jött a válasz.
– Hát azt látom kedves barátom! Hadd lássam csak, miket válogatott! – máris elvette a köteteket és figyelmesen tanulmányozni kezdte őket. Időnként helyeslően mormogott, hümmögött, vagy éppen komótosan bólintott.
– Látom nagyon precízen szolgálja az irodalom ügyét! – adta vissza a köteteket. – Gondolom a Márai-elvet igyekszik követni.
– Igen! Magam is úgy gondolom, hogy a még fel-nem-fedezett írókra, költőkre különösen nagy gondot kellene fordítani!
– Látja kedves Sándor ez az a közös irányvonal, melyet nem ártana az oktatásba manapság hasznosítani, és belevinni! Ám sajnos a szabályokat nem mi diktáljuk! Úgy értesültem, hogy verseket is írt! Őszintén gratulálok! – rázott vaskosan kezet ifjú tanítványával. – A nyelvészeti kollegákkal pedig ne foglalkozzon. Nekem is kellemetlen fejtörést okoztak, de meglássa, ha átvészeli ezt a nehézkes időszakot könnyebben boldogul majd a nagybetűs életben! Ha megkapja a diplomáját keressen fel nyugodtan, hogy nyugodtabb körülmények közt folytathassuk kulturális eszmecserénket. – a bölcs professzor még egyszer jó erősen megrázta Sándor elgémberedett kezét, aztán kilépett a téli városba. Sándor valamivel jobb kedvvel szállt fel a buszra és ment haza.
Később keresztféléveznie kellett főként a nyelvészeti tantárgyai miatt. S abban a pillanatban, hogy megkapta diplomáját felkereste kedvenc professzorát, akivel igazi baráti viszony alakult ki, és aki továbbra is segítette Sándor nehézkesen induló, irodalmi pályáját, hogy kicsit bekapcsolódhasson a modern, kortárs irodalom vérkeringésébe.