Indulataink stressz-vízesése
 mindennap megkísérti
barázda-arcunk;
 beomlanak régenvárt
lélek-tárnák, becsukódnak
 rozsdás, nyikorgó-szagú ajtók,
 ablakok, karikagyűrűk
 gurulnak tova
 a halhatatlan Mindenségnek
 becézett szerelem oltárán.

 temetőkbe zarándokolnak
 élő s holtak lélegző árnyai.
 Mert az embert
 szinte rendre lehúzzák,
 zsigerileg megnyúzva
 saját kicsinyes-önző
 lelki stigma-sebei,
megfáradt igézetek
 homokbuckáin még
 megpihenne egy-egy
 elcsatangolt, kósza emlék,
 ha nem gyűrnék maguk alá
 a mindennapi megtűrt
 létezés bilincs-béklyói;
 az ember holdkóros,
félig még álmatln
rácsokkal szükséges,
hogy tartósan
 betakarja önmagát. 

Egyik oldalon még
 a fizetések könnyedén
 átutalható szilárd szándéka,
 míg a másikon ellenszenves
 felmondólevél egy-egy
cinkos-áruló kollega által;
 szorongások tartós árnyéka
 - félő -, már nem fogja
 megváltani a messzeringó csendet.

 Magyarázatok megkövülnek,
akár a tartós csigaház.
 Záptojásoknak való,
 alamuszi kicsinyes dolgaikon
 jó volna önfeledten mosolyogni,
 bár igazándiból mindenkinek
 sírni volna éppen kedve. 

Az embert mintha már
 szándékosan hozzászoktatná
 saját Hiányának lassú kiüresedéséhez,
 ha tartós lemondások gyötrelmeit el kell,
 hogy viselje, az elszánt
 küzdelmek végnélkülisége
 - félő -, már régóta tart
 s megkezdődött.

Elfelejtett kézfogások
 örök vátesz-dilemmája,
 mint a mindentől elzárt
 tudatos kétségek
 az egymásra utaltság
 tartós közönyében.

A kifogyhatatlannak látszó
 történések jégvermeiben
 Sors s Végzet immár
 egyre kevésbé vezekel...