Lépteink zörögnek,
akár az avar-szagú,
kicsapongó szél,
lelkünk most még
megfürdik akár napjában
többször is hétköznapok sivár,
felfuvalkodott mocskaiban;
gyermekkor bárányfelhőit el
nem hagyhatjuk,
hiszen az még hozzánk tartozik.
A Lét s összefüggések közti
kínos lebegést,
kicsinyeskedő ösztönök
sóvárgásai jeleket karcolnak
zsigerileg nem csupán a bőr pólusai alá,
de a bent lévő személyiségbe is.
Álmokon túli virrasztásokra
rendezkedtek be az élőkkel
szövetségre lépő hírmondók is.
A Lét ölében jó volna
egyszer s mindenkorra
feladni minden hiábavalónak
ítélt támadást-védekezést
valami ellen,
ami úgyis totálisan gúzsba köt.
S bár szüntelen
fény-feltámadásokkal
kísért a rémálmos éjszaka
- az ember lemeztelenítve
se mindig szolgáltathatja ki önmagát.
Felnyíló seb-sötétben,
ökölbe-zárt kezek erdeje
helyett jó volna
néminemű megértett,
kicsikart empátia-tolerancia.
Örökös kapkodások
atom-stressz közérzeteiben
a látás éberségében
az emberi lélek is könnyedén
eltévedhet;
belső földcsuszamlások
kezdete s vége rendületlenül
a teljesség megrepedt
burkát zúzná össze,
hogy a különvált Valóság
s idilli káprázat egyszer
s mindenkorra különváljék.
A legyűrt tartósnak becézett
szorongások titkos áramlata
imitt-amott még fel-felbukkanhat,
lyukasodó árnyak
árny-emlékek gyűrűje,
egy összetort torzónmaradt
arc ennyi maradhatott csupán.
Minden egyes nap az
ember kicsit minduntalan
megérzi mikor s hol nyúlt
darázs vagy sasfészekbe,
mely rendre felsebzi
makacs-nyakas lelkiismeretét.
Dühöngők dáridó-hada
megkísérti egy-egy kihalt,
sikátor-szagú kapualjban,
mert előbb-utóbb senki
mégcsak észre se veszi
s hamar zátonyra fut
a végtelenített csönd!