Mikor lelked börtön-falai átlátszóvá válnak
- még magadnak sem igen vallanád be -,
tartós, visszafojtott szorongást érzel,
mert egyszerre megkísért s fojtogat.
Arrogáns, pöffeszkedő módszerekkel
az odakint éldegélők valahogy minden
esetben kicsit túlmagyarázzák
a benső énben
bújócskát-járt sziszifuszi terheket.

Akár a hamar elszakadó,
ingatag szalmaszál egyre
csak sodródsz lakatlan,
élhetetlen partok felé,
s tán már nincs s nem is lehet
merszed se megérkezni,
vagy épp kikötni.

Az éjfekete tollú hollók mostan remegő,
károgó hálókként ereszkednek
fejed fölé csontváz-karmú fák,
akár az akasztófák őrködve
vigyázzák lépéseiket.
Felnőtté akárkit érlelhet
a bizalmatlan Idő,
előbb a benti lélek-mélységekben
szükséges, hogy a tapogató
vaksi vakondok-barlangfények
helyett kézen fogó
kompromisszum születhessen.

Akár az eltéved éjjeli vombat
vagy sündisznó-kölyök
rémálmokkal terhesült éjszakákat
átvirrasztani egyre nehézkesebb,
viszontagságosabb, ha
nincs kézzelfogható segítség.

- Már önmagad előtt is egyre
szánalmasabb, groteszk-nevetséges vagy,
hogy miért nem vagy képes
a tetteket, kicsinyeskedő,
szánalmas dolgaid úgy elrendezni,
vagy rendbe tenni,
hogy az még esetleges halálod után
is sziklaszilárdon fennmaradjon
s tanúskodjon róla, hogy te is léteztél.

Akár egy tohonya, dagadék kisegér
kaparod bezárt ajtók küszöbét,
hátha beereszt
az emberi megváltó kegyelem,
- bár nem sok sikerrel -,
miközben egyre aljas,
galád térfákat űzött veled az Élet,
te legszívesebben visszaperelnéd
lánc-Sorsodtól a milliónál is több
eltékozolt boldogság-pillanatot,
melyet megérdemelhettél volna,
ha nem maradsz örökké
csetlő-botló számkivetett balek-ostoba!