Elképzeltem Halálomat.
Mint mikor harminc ezüstpénzt adtak a jóképű,
mosolygós Hóhérnak,
aki nyakam köré fonta a hurok-kötelet
midőn bitófára akasztott,
majd kedvesen még biccentett is,
de csak egykedvűen döntött.
Mint ama férfi, aki a vacsora után
- ki tudja miért -, elárulta Őt.
Mint ama szelídített jóbarát,
ki anno számtalanszor elárult
s nem tudhattam sosem valódi,
ismeretes okát,
ti. hogy miért is tette?!
Az egy-Kedves még most
is sugárzóan gyönyörű,
áldott anyasága egyre
jobban megszépítette;
földöntúli szent méltósággal ragyogja be.
Pár elárvult könnycseppet ejt.
,,Tán jobb voltam, mint ezek?!"
- kérdem s faggatom magam
míg csak fejtegetem nyomoronc
halandóságom igazibb értelmét.
Kíváncsi, ám idegen bámészkodók
ideje korán lelépnek a szertartásról.
S míg egy-egysuhancképű tán egy-két
verset el is szaval kedvtelések gyanánt;
gyermekem - persze, ha lesz -,
utolsóként türelemmel még kivárja a sorát,
s még szeretget.
Hamvaimnál mondja majd el tört-becézőn
saját szavaival a problémás
szülősködés feladatát:
,,Mit és miként rontott el?!
- S tán megbocsátja végleg,
hogy kamaszkora küszöbén
meggondolatlan magára hagytam,
hisz elszólított a Halál.
Öröknek hitt barátaim közül
remélhetőleg jó nehány
még tiszteletét teszi,
s részvéttel adózik, mondván:
,,Ember maradtál a hitványak között!
Hűséges barát és alkotó-társ!"
- s mikor a gyászhuszárok hamvaim
maradékát kockaalakú vájatba illesztik
fel-felsír méla távolból egy árválkodó,
pattogó harangkongás...
Még mennyi mindent méltánytalan
nem vallhattam be.
Erre tán egy Élet is kevés.
Irodalmi szövegeim tán előbb végezhetik
önös halálukat barátságtalan
szemeteskukák legmélyén,
miközben muszáj volna hagyatékukat
megőrizendő átmenteni
a méltánytalan pökhendi utókornak!
Ki tudhatja?!
Hátha még valahol hasznukat is vehetik.
- Egyre növekszik bennem
a kimondatlan félsz,
hogy nem csupán az Időből kopok ki,
- de még a Lét is önző börtön-bosszút
esküszik fejem felett,
ha már senkim se maradhat,
ki érdemben segíthetne!
Minél több, annál jobb!
Rövid link:
(csak bejelentkezve)