Kilencéves volt, amikor a szülei elváltak. Utólag számtalanszor agyalt, töprengett, és sikeresen felidegesítette magát azon, hogy vajon igényes, és mindig csinos, talpraesett anyja hogyan tudott beleszeretni egy annyira magának való, magányos farkas, és kicsit nagyképű, sótlan alakba, mint amilyen az apja?
Két szülője között szinte úgy nem telt el gyakorlatilag egyetlen nap sem, hogy ne veszekedtek volna valami szánalmas, csip-csup bagatell ügyön, melynek aztán se vége, se hossza sem volt. Nála a pohár akkor telt be, amikor apja hazahozott egy húszas éveiben járó, fiatal, tejfölösszájú fruskát, aki akár még fia barátnője is lehetett volna, és azt bizonygatta, hogy manapság a korkülönbség szinte egyáltalán nem is számít. Nem lényeges szempont.
– Édes fiam! Szeretném neked bemutatni az új barátnőmet… Ildikót! Na? Mit szólsz hozzá?! – tuszkolta maga elé a kissé megszeppent szupermodell kinézetű, fiatal hölgyet a büszke apuka, aki talán még büszkébb volt arra, hogy felesége után találhatott egy ilyen vadító külsejű nőt. Egészen bizonyosan hízelgett is az egojának.
András végigmérte ellenszenvesen, haragtól, indulattól izzó szemekkel, mert – sosem tagadhatta -, ha nem lett volna az új, fiatalos barátnője apjának, akkor talán még mindig együtt maradt volna az anyjával.
– Na? Mit állsz még ott mint egy faszent?! Legalább bemutatkozhatnál! – pirított fejére.
Ildikó volt, aki kicsit fennhéjázón odament a néma fiatalemberhez. Kedvesen letérdelt hozzá, és barátságosan kezet nyújtott neki:
– Szia kisember! Nagyon örülök, hogy végre személyesen is találkozhatunk! Ildikó vagyok!
Andris mint akit szabályosan leforrázott, megdöbbentett a hír hirtelen dühösen elsírta magát, és hisztizve toporzékolni kezdett. Sajátságos közjátékot rögtönzött. Bezzeg az apja erre kínosan feszengett, majd belőle is előtört a vulkán erejű indulat.
– Andriska! Fejezd be nekem ezt a bárgyú viselkedést! Mi vagy te férfi, vagy kislány, hogy sírdogálsz itt nekem?! – a szemlátomást atombombaindulatú, rendkívül ideges apukán már látszott, ha senki sem képes megmenteni a puskaporos, robbanással fenyegető helyzetet újabb pofonok fognak a kisfiú pufók arcán csattanni, akár az ostorpattogás. Suhogva, és fájdalmasan.
– Semmi baj szívem! Nincsen semmi gond! Biztos most rossz kedve van a kislegénynek! – mosolygott bizalomkeltőn az apára az új barátnő, mintha nem lenne semmi olyasmi, amit egy őszinte mosollyal nem lehetne kiküszöbölni. – Majd ha kedve lesz bemutatkozik! Nem muszáj most azonnal! Szerintem hagyjuk kicsit magára. – javasolta mentőötletként. – óvatosan felállt térdelő helyzetéből, és arra készült, hogy lecsillapítva az apukát inkább a nappaliba vonulnak magára hagyva a kisfiút, amikor az apuka már nem tudott megállt parancsolni indulatainak és fia tarkójára mért egy kisebb pofonszerű legyintést, ami még így is átkozottan fájhatott, és égetett.
– Nesze te szánalmas kölyök! Jó lesz, ha magadba szállsz végre! – majd indulatosan megfogta barátnője kezét és elvonultak a nappaliba beszélgetni. A barátnő érthetetlenül, hitetlenkedve bámulta, és sajnálta is a pufók, pöttöm kisfiút, aki sírva fakadt, és úgy tűnt, rendkívül meg van sértve.
– Drágám! Bocsáss meg, de szerintem ez nem volt szép tőled! – jegyezte meg óvatosan, mikor később a nappaliban üldögélve kettesben maradtak.
– Ezt meg mégis hogy értsem! Már te is engem támadsz?! – horkant fel az apuka, aki most megint haragba jött.
– Hé! Nyugi! Mi van veled? Csak beszélgetünk! Mi a fenének kell neked mindent ennyire halálosan komolyan venned mi?!
– Igaz! Igazad van! Bocs! Néha előfordul, hogy kicsit kijövök a sodrásból!
– Szerintem jó volna, ha megpróbálnál türelmesebb, kicsit kedvesebb lenni a fiaddal! Hidd csak el, hogy ő szeret téged, de amikor így viselkedsz vele, akkor nem csoda, hogy sírva fakad! Nem szabadna elfelejtened, hogy ő még csak gyerek!
– Ez üres kifogás! Én másmilyen gyerek voltam! Nekem már hat éves koromtól kezdve keményen ki kellett vennem a részem a családfenntartásból, mert apám ki híján elitta mindenünket! Az idióta öcsémet is én neveltem fel! Egyedül!
– Tudom édesem! Már mesélted, és nagyon büszke vagyok rád, de most már másra is muszáj gondolnod! Nem gondolod?! Figyelj! Visszamegyek a gyerekszobába egy kicsit összebarátkozok a fiaddal, persze csak hanem baj?! – a fiatalos, csinos barátnő könnyedén felkelt és szökkenő lépésekkel visszaindult a gyerekszoba irányába, ahonnét a visszhangok visszaverték a fájdalmas gyereksírást.
– Föld hívja kisfiút! Kisfiú jelentkezz! – próbált humorosan, viccesen közelíteni, de azonnal átlátta a helyzetet, hogy a kisfiú már hosszú ideje a totális megfélemlítés légkörében leledzik, és teljesen el van nyomva. Óvatosan lekuporodott a szőnyeg egyik sarkára. Megfogott néhány műanyag akciófigurát, és lego építőkockát és játszani kezdett, csak úgy kedvtelés gyanánt, mintha ő is csak egy kisgyerek volna.
A kisfiú nagy nehezen abbahagyta a sírást, majd hosszú idő után előbb gyanakodva – hogy vadidegen hozzányúlt a játékaihoz -, majd egyre érdeklődőbb, kíváncsiskodó vizslaszemekkel kezdte mustrálni apja fiatal barátnőjét, aki szemmel láthatóan nagyon jól érezte magát játékoktól körülvéve, és igazán képes volt örülni a pillanatnak, hogy újból gyerek lehet.
A kisfiúnak legalább negyvenöt percébe beletelt mire óvatosan közelebb ment a fiatal nőhöz, és a lego építőkockákból segített nagy, méretes várkastélyt építeni katonákkal, és persze zöldszínű sárkánnyal.
– Nagyon ügyes vagy! Gratulálok! – tapsolt jókedvűen párat a levegőbe. Kicsit meggondolatlan volt a fiatal nő lépése, mert abban a pillanatban, hogy hangosat tapsolt a kisfiú máris jó messzire húzódott tőle. Tisztes távolságot tartva fenn, mint aki retteg attól, hogy valamilyen baj érheti.
– Hoppá! Bocsáss meg! Nem akartam! Ezentúl nincs taps! De azért, ha van kedved tisztázhatnánk egymással a játékszabályokat. – kérlelte szépen, közvetlenül, kedvesen, és minden elképzelhető taktikát igyekezett bevetni, hogy teljesen elnyerhesse a bizalmát.
A kisfiú nem sértődött meg, ám továbbra is sanda, gyanús szemekkel méregette a barátságosan mosolygó, látszólag megértő, és empatikus nőt.
A fiatal nő most levett a nagyméretű polcról két robotot, és néhány Tini ninja teknőc akciófigurát és máris élet-halál küzdelmet kezdett rögtönözni szándékosan gépesített, majd mókás-idétlen hangon. A kisfiú előbb elkerekedett szemekkel bámulni kezdte kíváncsian, majd előbb elfojtottan, később szívvel, teljes tüdőből elkacagta magát, mint aki már egyáltalán nem akar arra a sok méltatlan lelki sérelemre emlékezni, ami vele valaha is megtörtént.
Óvatosan megint közelebb húzódott a nőhöz, és bár ki nem állhatta, ha vadidegenek használták, vagy értek hozzá játékaihoz, most is ő levett két-két robotkatonát és együtt játszani kezdtek. A fiatal nő hamar ráérzett arra, hogy az elnyerhető bizalomnak igenis vannak szintjei, melyeket sohasem szabad erőszakosan erőltetni, vagy szándékosan túlgörcsölni.
Kis idő múltán valahonnét feltűnt az apuka is, akit bizony jócskán meglepett, hogy félénk, ijedős fiacskája máris milyen hamar a bizalmába fogadta legújabb barátnőjét.
– Hát ti? Mit csináltok?! – nyitott be a gyerekszoba ajtaján.
– Szia! Mi csak kicsit játszottunk így kettesben. Nem igaz?! – próbált grimaszos vigyorral elmosolyodni, ám a levegő érezhetően újra megfagyott, mert a kisfiú apja szigor-kemény hangjától ismét visszabújt merev, tartózkodó magatartása álcája mögé, és visszavonult érinthetetlen komfortzónájába.
– Jöttök fagyizni, vagy sem?
– Nyugodtan menj csak előre drágám! Mi is megyünk nemsokára!
Az apa még gyanúsan, szemeit forgatva párszor végignézett a gyerekszoba precízen, makulátlanul elrendezett rendjén, ahol minden tárgynak megvolt a maga helye, és rendeltetése, majd behúzta maga után az ajtót, és elment fagyizni.
A fiatal nő pontosan érezte, és tudta, hogy mi zajlik a kisfiú sebzett lelkében. Kislányként neki is hasonló helyzetekkel, és szülei veszekedéseivel kellett megbirkóznia, és bár sikeresen feldolgozta gyerekkori traumáit, azért az esetek többségében számos olyan gyerekkorból visszamaradt, elnyomott érzés lappangott még szívében, mellyel nem sikerült bármit is kezdenie.
Arra gondolt, hogy halk, szelíd szavakkal beszélni kezd, és elmeséli teljes, szomorkás gyerekkorát, hogy mindenképp elnyerhesse ezzel a kisfiú ingatag bizalmát. ,,Csak sikerülne végre összebarátkozniuk!” – gondolta. Az most mindkettejük számára hasznos volna.
– …Kislánykoromban a nagymamámnál laktak egy családi házban. Óriási konyhakerttel, és számos kedves háziállattal. Nagypapám felszerelt egy hintát a vén, odvas cseresznyefa egyik ágára, és ott hintáztam. Egyre magasabban vitt a lendület, és az akarat. A mamám mindig csokitortát sütött, de nagyon féltem a csirkéktől, és merő véletlenségből sikeresen össze is törtem tizenkét tojást… – ahogy dallamos, lágy hangon emlékei visszatértek a boldog-szomorú gyerekkorba észrevette, hogy ő is teljesen más emberré válik. Sokkal megértőbbé, érzékenyebbé vált, ahogy őszintén kitárta a szívét egy kisgyereknek.
A kisfiú szótlanul, némán, ám annál éberebben figyelte, és pufók kis arcán érzelmek egész változatos skálája jelent meg – attól függően -, hogy éppen milyen érzelmet is élt át.
Amikor a fiatal nő befejezte gyerekkora meghatározó, szomorú történetét látszott, hogy leplezetten megpróbál elmorzsolni szempillája alatt egy kifejező könnycseppet, ami nem igazán sikerült, mert enyhén elmaszatolta szempillafestékét, és ettől kicsit furcsa lett az arca. Egyszerre úgy festett mint egy nagyra nőtt gyerek, és egy idétlen felnőtt, aki éppen azért annyira meggyőző, mert minden egyes szava igaz, és őszinte.
– Sajnálom… – felelte szégyenlősen a kisfiú, majd fogta az egyik játékát és bizalma jeléül óvatosan a fiatal nő elé tette.
– Nem is tudod, hogy ez milyen sokat jelent nekem… – felelte enyhén szipogva, kicsit meghatottan. Most nagy szerette volna magához ölelni ezt a védtelen, ártatlan, pufók kis testet, hogy érezze nincs egyedül a világban, ám azzal is megelégedett, hogy sikerült elnyernie a bizalom, és a barátság titkos szövetségét, ami csak a kivételes embereknek sikerülhet.
Békésen kicsit közelebb kúszott a szőnyegen, és most hogy már a legjobb barátok voltak a kisfiúval ketten játszani kezdtek.