Arasznyi, porszem
Lét-Időnkben már mindannyian,
akár a holdkóros idióták
vakvágányok mellett potyautasokként
utazunk megjárván saját
lélekölő Odüsszeiánk;
mintha csak már előre sejtenénk,
hogy anno mivégre szült bennünket
az életre viaskodva jóanyánk.

Talán akkor még félig tapogatózó
vak kisdedekként jó volt elhitetni
önmagunkkal is, hogy célja s értéke lehet annak,
hogy itt vagyunk még, s valahol lenni akarunk. 

Mint rejtett árnyék,
vagy büszme szent ragyogás
titkaink vagy így, vagy úgy
- de mindvégig velünk maradnak,
ha nem mondjuk el őket senkinek;
az ember felé tolakodó ál-mosolyok
vigasza talán már nem is izgathat igazán,
hiszen majdnem mindegyik hazug-hamis,
vagy épp talmi.

Mintha egyre sűrűbben
akarna kopogni a Valóság is,
melynek öntudatlanul részesei vagyunk,
akár a sejtek,
vagy mikrorészecskék darabjai. 

Jó volna még a Mindenség
ölében földöntúli harmóniákból
töltekezni egy teljesebb élet reményében;
szikla-szívek csúcsai
át-átdöfték már millioszor
lelkem szakadozófélben vásznait,
s senki sem akadhatott,
ki megígérhette volna,
hogy meggyógyít.

Kint rekedtünk már jó ideje
megváltó üdvök kapuján,
melyet rendre hét lakattal zártak le.
Magányok kaktuszait nevelgeti
egymagában a lélek,
mely már kapott éppen elég
nemtörődöm fájdalmat eleget,
szétszakított álmokat őriz az emlékezet. 

Miért érezzük rendre azt,
hogy minden mozdulatunk,
DNS-ösztönünk, genetikánk
fizikai vázlata is csupa-csupa kétely,
hezitálás, ha egyáltalán végigmerünk
menni a megkezdett élet-utak szakaszain,
vagy sétálni balzsamos naplementék
szent fogságában a tengerparton,
ahol csupán csak a tökéletes alkatú
emberekkel lehet egyedül tele a part?!

A felismerésig még hosszú út vezet,
csak lenne mindig valaki,
aki mellettünk állva segítő
félként utat mutatna
zűrzavarok mocsarában!