A nyári áthatolhatatlannak
 hitt büszke fény,
 mintha délben mindig
 valami különc,
 aljas dolgot rejtegetne;
 fényfák zafír-lombjai
közt ordas állatok
 sunyítva leskelődnek.

 A békesség lombjai
 – félő – már csupán
 csak ritkán lehetnek
 őszinte érvényesek.
 Mert a biztos ismeretlenség
 ősi talpnyoma is
 bármikor belesüppedhet
 véglegesen az elfeledettnek
 hitt kazamata-homokba;
 távolodó lelkekből
 hamarján szétgyűrűzik
 a láthatár, mert
 a szív rózsakertjébe
csupán csak
 az igazi Mindenség léphet. 

Parancsoló kezek,
árnyékok nászi
vágy-táncát idézi
 a megélhető gazdaságú mozdulat.
 A látás fókuszát
 csupán a vakok
 ismerhetik, mert
 a látók egyre ostobábbak
 kicsinyes felszíneskedéseikkel.
 
Sokszor annyira egyszerű,
 s könnyű volna: az összefont,
 szerethető karok,
 akár a tág vitorlák
 két angyal-szárnya kinyílna,
 míg ajkak közt
titkos szavakat becézne
 a megfogant érzelem.

 Két olcsó, szánalmas titok
 közt félúton megzendülni
látszik az egy-lényeg:
 talán mégiscsak
 lehetett volna értelme-értéke
 a kölcsönös érzelmek
  veszteglő súlypontjainak. 

Világok folyosóján
 most még egyre
inkább rabok láncai
 csörögnek hasztalan.
Száj-ostorokként csattannak
egymás hegyén-hátán
 kicsinyesen önző
szitok-szavak,
 melyek fertőznek,
s pusztítnak.

 Dobbanó szívek
 mélyén csillag-boltozatoknak
 kellett volna boldogulva kivirágzani,
 s megnyílniuk, nem csupán
 csak amerre benső ösztönök
 hajtották volna a gyarló emberfiát.
 Magába zárja mostan
 az embert egyre tartósabban
 a bensőben kifeszített nyugtalanság;
ringyó-akaratok hömpölyögtetik,
 s szegik meg kényük-kedvükre
 már az egyre alantosabb
 kedvű játékszabályokat.