Barátom tán magad sem fogod
 majd elhinni: gyerekes-naiv szócséplésnek,
 szóbeszédnek véled;
 egyszer majd váratlan, észrevétlen föllázadnak,
 fölkelnek ellened nem csupán
 ügyes-bajos dolgaid, de emlékeid
 is éppen úgy akárcsak
 meg-nem-cselekedett alamusziskodó kisstílű tetteid.
 Megindul rontásodra e sárgolyó ablakokat-ajtókat
 hét-lakatlan bezárva,
 s hajdanvolt életed romjain
 tarack-gyom kivirágzik.

Nyitott szemléleted előbb-utóbb
 bedeszkázod, mert megérzed,
 hogy elárultak s te is éppen úgy becsaptad
 haramiaként milliószoros alakban tenmagad,
 Bensődben mormogó medveként felindul
 a gyávaság mellett a tartós szégyen,
 miszerint: szándékkal hagytad elmenni
 az Egy-Valakit, akinek csak az anyagiak,
 külcsín-látszatra volt szüksége,
 hogy fenntarthassa az önmagáról kialakított nívót.
 Léted utolsó felében
 - meglásd -, majdan mindent visszavesz
 a bizonytalan Sors-Végzet immáron kamatos-kamattól.

Mert kifoszt, megszégyenít,
 meggyaláz a Cég, ahol dolgozol,
 a barátaid, akik nem is akartak
 ,,lelki szemetesládákká" válni miattad,
 s mert imádott szüleid is
 temetőbe nyughatatlan nyugosznak.
 Érzed: kisemmiznek már téged e nagyvilágból,
 ahol sosem lehettél igazán-teljesen önmagad,
 ha tartja magát a tétel:
 ,,Minden ember különálló sziget!"
 - Görbe-tükröd az egyedüli,
 aki mutatja híven hova,
 merre jutottál cirka ötven egynehány éveddel.

Sokan nem értenek!
Éppen ezért sajnálnak, gyaláznak,
 utálnak, de egyik se nyújtana feléd segítő kezet,
 hogy kivesézzétek elhibázott életed!
 - Meglásd, Barátom!
Egyszer majd - magad sem hiszed -,
 fellázadnak ellened a dolgok, s tárgyaid.
 Ugyanakkor sosem szabadna agymosott
 állati roncsként beleveszned gyorsított Idők homokjába...