Feje búbján kopaszodó dagadék-Senkiházinak
 látszó köztes alak;
 várja még a vérvörös sárkány-Napnyugtát,
 hátha megküldi feléje
 az üdvözítő ezüst-csillagokat.
 Műfogakként kapott az Idő-fogat,
 mert futni kellett pofonok ordas zajától.
 Mikor még tudható, s érthető volt
 az igazmondó beszéd,
hogy barát lehetsz evilágon,
 s nem elárvult ellenség
 - a sávok értelme most
 kérges sávokban kiütközik;
 valóságos Idő-karambol ez már,
 ami odakint folyik.

A szégyen, s alázat mintha
 egyre áttestszőbben,
 légmentesen záródna,
 és lélegezne.
Kozmikus téglák felé közelítnek
 a masszív tömeg-meteorok.
 Még szerencse, hogy a világűrben
 - legalább is -,
súlytalanság tartós állapota uralkodik,
 másként ennék a kefét
 a személyi edzők idelent.

 S talán nem volna sosem
 ennyire szembetűnő a sovány-kövér,
 magas-alacsony, gazdag-szegény,
 sikeres-éhenkórász ellentétpárja!
 Nem szabadna, hogy a megfélemlített
 kutyaugatás sodorja az embert sem Időben,
 sem évtizedben,
mert különvaló minden személyiség,
 akárcsak minden sziget.

Majdan észrevehető lesz az ellentét,
 tán éppen úgy,
 mint a jelenvaló különbség:
 visszanéz egy kedves,
 ismerős arcra, és érzi majd,
ami legbelül motoszkál titokban.
 A vak siettetés közegeiben
 megannyi lakatlan Robinson-hely nyílik,
 akár egy dohszagú sikátori utca.
 

Elnehezült test-húsban
 már nem csupán a Mindenség-szerelem
 alszik jóízűen, de az újra ismételt
 mozdulatok biztonsága is!
 Az alvás hibernált burkából
 sokszor jobb szándékosan kicsúszni;
 hadd sodorja áldozatait
 a könnyed megváltó álom héja.
 Az iszamos kövek - meglásd -,
 majd fellázadnak néma birodalmak felett.