Elkínzottnak érzem
 már a terhesülő éveket vállaidon.
Miért nem engeded el
 örökkévalóság-fájdalmadat?!
 Miért nem lehet egyszer
 s minden kora lerázni béklyóba
 csavart spirál-testedről a szíved-lelked
 tépdeső ólomnehéz, hajótörött láncokat?!

Talán már tőled is szándékosan
 elfordultak nem csupán
 Janusz-arcú Júdásai a Hóhér-Időknek,
 de a talpsimogató baráti szövetségesek is,
 akikben megbízhattál,
 és akik garantálták,
 hogy az Élet zűrzavaros erdejében,
 mint árva sírdogáló kisded
 sosem leszel tán egyedül.

Most külföldre ment immár mindahány,
 s hiába állsz négykézláb kutatván magadban,
 mini-világodban
 a lehetséges okok-okozatok morálját,
 hogy:
,,Na? Vajon ők miért boldogulhattak jobban,
 s hatékonyabban, mint tenmagad?!"

- Cinikus szkepticizmusod valósággal megzsarol,
 s folytonosan beárnyékol téged,
 lefedi az ész s megfontolt értelem hézagait.
 Torkodat szorítja már a vacogó
 gyerekes-naiv sírás,
 s balga-ostobaként
 még most sem igazán értheted,
 hogy rosszabb voltál,
 mint barátaid, vagy csupán
 csak nem becsülted meg elégszer
 a kincs-pillanatok összességét,
 amit a rongyos Élet utadba vezérelt.

- Mostan emberi szitok-szavak
 perlekednek akár a kiélezett
 szike-pallosok fejed felett naponta,
 s nem szólhatsz se néma-szájakkal,
 hogy segítsenek rajtad legalább
 még olyanok, kik az emberség
 nevében végig hallgatnak
 pénz nélkül - de őszinte-igazán.
 Feledni kell-e, vagy élni
a pillanatnak s tá kiteljesedni
 a bizonytalanított Jövő
 idillikus metamorfózisaival?!

 Megalkuvó, s akart-gyenge
sokszor lehetsz nem vitás,
 de önmagad benső,
rejtettebb individuumát fel ne add!
 Lemosdatott Időkben
 önmagad kell,
hogy megtaláld Golgota-utadat!