Nem tudták már arcát
lecsendesíteni;
vigasztalni kellett volna
- meglehet -, őszinte-igazán,
míg csak eltart
a halandó létezés,
szemeiben megriadt
földrészeket dédelgetett
krokodil-szemű sírás.
Sokan jöttek: rokon, jóbarát,
szomszéd s csak nézni bírtak,
akár a birka, hogy miért történt,
ami megtörtént.
Oldódás-kötődés közepette
a végső azonosulásban egyik
sem mert kezességet vállalni;
tükörkép s benső ellenfél
sosem lehetett egyenrangú
árnyalt lélek-mélységekben.
A sebezhető védtelenség
tán sosem volt eszköz,
sokkal inkább a benső
pszichié kiváltsága arra,
hogy megválogassa kivel
áll szóba megszelídített akarattal,
kivert állatként kuprogva jött,
akár az árnyék az ember
zsigeri sejtjeivel a tudatos félelem,
vagonszám vitték
az emberi élet felett
a tiszavirágéletű karrierek
szent ígéreteit, a boldogulások
titkos mikéntjét,
melyről az átlag szükségképp
rendre megfeledkezett,
hiszen szándékosan sem avatták be.
Mert sokan inkább
megadták magukat
a jelenvalóság csalfaságának,
s inkább behódoltak könnyedén
a bőség-asztalánál;
az ártatlanság szorványosan
lebénítja áldozatait,
mert semmitmondó
várakozások olyanná lettek,
akár a börtönfal-labirintusok:
kijutni, megszökni belőlük
a nullával egyenlő
sziszifuszi-terheket cipelten,
megérett a tettekben
immár a sok visszafogott mozdulat;
mert az ember önmaga
foglya s zsákmánya egyszerre,
még akkor is,
mikor másokra figyel.
Az engedelmesség parancsa
- manapság ritkán tanítgat
hűségre tolongások
földöntúli metró-zajában
vajon kit milyen indíték,
hátsó szándék kényszerít
megkötözötten túlélni s boldogulni?!
Már minden tudatos
gyanakvás szükségtelenné válhatna,
ha kompromisszum
s előlegzett garanciák
érvényt szereznének.