Most még magadnak se vallanád be,
 de nyitott szemmel vagy
kénytelen őrizni saját
 benső csendedet,
 mielőtt naponta újra
 s újra megsértenek;
 nem hihetted, hogy miként
 a barmok végzetedként
 még megvárd a Hiányt,
 vagy a hóhérkötelet,
 elrágod magad helyett
 is lét-börtönöd cella-vasajtaját,
 mert a tudatalatti semmibe kell,
 hogy beleugorjál,
 hogy később még bizton kifoghasd,
 mint aranyhalat önmagad.

Mindaz, melyet most
 szilárd tény-Valóságként
 emlegetnek előbb-utóbb
 tán félelmetes sorssá válhat,
 mert akár a felbőszített,
 mócsingra leső vadállat
 egyre inkább leskelődik teutánad;
kicsinyes morzsákat szedegetsz
 lépésekként,
míg egy-egy jó falatért
 fájó derékkal csak-csak lehajolsz,
 mert születés-kezdeted
 sem igazán kezdődhetett el soha,
 s mégis múlni kénytelen.

 A gondolat mindegyre ájultan
 botladozik, hogy végleg
lefeküdhessen méla szádban,
mert fogva tart a karma.

Önmagad súlyát vagy
kénytelen-kelletlen vonszolni
 már naponta,
akár sok-sok magára
utalt milliomod hangya,
kik lelki szemei előtt
 egy cél lebeg; feljutni
 a társadalmi piramis
 ostromló szent csúcsaira,
 foggal-körömmel törvények,
 kicsinyes, semmitmondó
 játékszabályok kötöznek
 egyre a bomlott egyensúly nevében,
 hogy már mindenki
 csakis magának harácsol,
 lejmol, vagy kapar.

Szívedből elindított göröngyös,
 kikezdett utadon
 még jó lehetett volna,
 ha legalább egy-valaki elkísér,
 de magad is könnyedén
 beláthatod ez mennyire
 frázis immár, botor-beszéd.

Életfogytiglanig önmagadba
 zártan némán kullogsz
 saját kivert árnyékod után,
 mint valami sántító,
 elfuserált Sziszifusz,
 mert mást aligha tehetsz.
Ráncaid írják apokrif-végrendeleted
 örök-gyerekarcod bohóc-falára...