Valahol Európában félreverték
 megint a harangokat;
százados köveken
 kopog már így is a tunya,
 szándékosan felejthető
 Alzheimeres-emlékezet.

Tétova ujjával tűnődve
 még rámutat tántorgó
 értelmet bedeszkáz agyzsugor,
 skizofrén öntudat;
patkányok hemzsegő falkája
 újabb akkumulátor-telepeken
 mindig megterem,
mert vonzza őket valami.

 Eposzi látnokok,
 hamisan tanúskodó próféták közt
 is egyre több a vak bolond,
 ha azt hiszik rikácsolt
 réseken majd váratlan
 beszivároghat mihozzánk
 is a boldogabb, elégedettebb jövő.

Kicsinyesen önző-törtető
 szándékok folynak el kézen-közön,
 akárcsak illúziók, délceg ideálok;
 múlt idők kicsorbult
 tégelye már nem hozhat
 megérdemelt enyhülést.
 Őrzött gesztusok,
tiltott grimasz-fintorok
 mögött már aligha
 teremhet egy-egy
 félreeső emberi szándék,
 mely újrateremthetné
 a látszat-egészet,
 mert a túllélegzett fulladásban
 is bármikor megrekedhet a dohos,
 pinceszagú levegő.

 Alamuszi csigák tejút-nyálkájukkal
 sorrendben menetelnek
 esőáztatta fűszálak tőrhegyén
 s tán nem is izgatja őket
 egy-egy kisebbfajta
 nukleáris megsemmisülés.

Koravén aggastyán-gyerek
 siet át a sínek közt félúton
 még meg-megáll,
s hátratekint azokért is tán,
 kik még rendre sóbálványokká
 meredtek pillanatok
 manipulálható percében;
 a táguló Időn egyetlen
percre úrrá lesz majd a tér.

 - Mostan ott mélyen,
legbelül a szív órarúgója
 már jócskán megrepedt;
 papucs-hűség udvarába
betelepedve, akár a mihaszna
 gyarmatosítók, digitális ültetvényesek,
 test s lélek szakadékaiba
 már mintha mindenki
csak vergődni tudna,
 akár a kocsonyás hal-embrió
 a szilárnak mondott kérgek alatt!