Mintha lenyakazott bábuk közt
rohannák céltalan már mindannyian;
digitális azonosító dögcédulákat
szükséges váltanunk hamísíthatatlan
ujjlenyomatokkal,
hogy fölöslegesen ránk találjanak.

Széttört útjelzőket szükséges kerülgetni ahelyett,
hogy az együttműködések
szükséges kompromisszumát kutatnánk közösen.
Az élet szinte végestelen
a halandó elmúlással kell birokra,
mondhatni farkasszemezik vele,
mert a dioptriás szódásszifont szégyelljük,
s inkább átváltunk kényelmesebbnek
gondolt kontaklencsékre.

A tört görbe-tükrök,
melyekben arcképeinkkel vagyunk
naponta viselősök huzatos mélységeket
vág a tudatos céltalanság, fizikális kimerültség.
Gellert kapott társadalmi piramisok
csúcsán egyre nehezebb megmaradni;
mert Bábelek tornyává korcsosult
nem csupán a jelentésbeni nyelvezet,
de az értelem meghibásodásnak
indult játékszabályai is,
melyek naponta változtatják kicsinyes,
megalkuvó módszereiket.

Miért kell napoként az embernek
megélnie, hogy szirénáznak
fölötte óramutatók percei?!
Zaklatott idegeink kifeszített
kötelein csatornapatkányok zsonganak,
menetelnek; közönyösített ásítások
odvában most még a tartós gyanakvás fészkel.
Ritmikus vacogásnak tűnhetnek
elcsépelt mozdulataink.

Mintha önző, galád, zsugori Világunkba
már szándékosan belekovászosodott
volna mindennapok kicsinyes,
kisstílű árulása, hogy ti. bármi áron
érvényesülni muszáj, és persze szükséges túlélni.
Kártyavár-tervek épülgetnek
szorgalmasan mégis óbégatva,
hitetlen-bambán felkéreckedik
bennünk a kérdés:
Hasztalanságokra miért szükséges pénzt költeni?!