Akkor meg minek kellett lemennünk
 oda a sötét és nyirkos trutyiba
 pattanásig feszültek az idegeink
 ,,Most fuss!" - förmedt rám váratlanul ellentmondást.
 Hajnalban a sötétet már áttörték az első fények.
 Most egyszerűen lett egy ilyen nap,
 hogy nem tudom hogy merre van kelet
 és nem tudom mi csapott életembe
 amikor rádöbbentem mekkora genyók is vannak!
 Most egyszerűen nem tudom
 a lámpa mit világít be
 és vajon miért bolyongok,
 mint nyughatatlan Odüsszeusz?!
 A lift zuhan és minden emelettel
 jobban érzem a nyers iszap szagát
 most egyszerűen minden bonyolult.

Az emberben észrevétlen növekszik,
 ahogy bennem nőttek a kóros daganatok,
 a rejtőzködő vágy, mely a távolságokat hirtelen letörli.
 Mit ér tudni, hogy minden Gonoszság a kezdetekből való?
 Mit ér tudni, hogy az idők végét
 hiába hordják magukban?
 Az ember türelmetlensége minden Időt fölemészt.
 Mint egy hajléktalan tükörképe
 az évtizedek óta lezárt pályaudvar férfivécéjében,
 úgy maradtam itt egyedüli magányomban.

Akár a megrohadt kovászos uborkák
 az üvegben, sorakozik a tengermélyi agymosottak
 egész sora amíg a csonkolt túlélő vissza nem tér,
 de a tekintetet a formalin
 és botox-kollegén sem tartósíthatja.

Hallgatom, egymásba mondatok hogy akadnak, és a testek.
 Szagos zajok váltakoznak,
 meg szuszogós szótöredékek,
 majd elcsukló nyöszörgéssel érkezik
 a felszabadító villanás,
 egyetlen elnyúló pillanat;
 szerveim kiokádják magukból
 a alattomos, gyarló emberszagú hazugságokat.