Kötél nélküli kötéltáncos tétovázó,
 ingatag lépteivel most még
 - úgy tűnhet -, igyekszem
 hazárdírozva lavírozni az Élet
 buktató bukfencei között; igaz!
 Több-kevesebb sikerrel hátam mögött.
 Látszat-szakadékokba zuhanás
 masszív látomása egyszerre rémiszt,
 ugyanakkor nyugtat,
 mégha nem is kapcsol ki teljesen.
 Kugligolyókon imbolyogva,
 akár a részeg másnapos már
 legalább 5-10 éve is bőven megvan,
 hogy stabil-szilárdan érezhettem
 magam a folyamatosan változó talajon.

Valódi zuhanások emlékei
 terhesülten agyam fogaskerekei
 közé fészkelik magukat félúton;
a biztos súlypont, mint valami kölcsönös,
 cinkos megváltás - félő -,
 még bőven várhat magára.
Mintha sokszor porceláncsésze
 Kakukktojás lenne egy-egy adott napszak,
 mely folyamatosan ripityára zúzza
 önző önmagát, ha nem teljesülhetnek
 kiszámítható céljai, s tervei.
 Jó volna reggelek homálya mellett
 kicsit frissebben felébredni
 a feketekávé-illatú kátrány hajnalokból.

- Előttem még tétován megáll
 délibáb-ingatag bizonytalanságom,
 és kérdőre von: ,,Na hát öregem!
 Csak bátran! Gyerünk és tovább!
 A Létezés nem áll meg!"
 - görbe-tükröt tart eléd lelked
 mélyén a titkos kisemberke ott legbelül.
 A külsőnek nevezhető Idő kronológikus
 kiszámított idejében jó volna még
 megismerni azt az egy-Valakit,
 akit igenis őszintén,
 és igazán még érdekelhet,
 hogy ki voltam-vagyok-leszek!

A cukorspárgaként dupla csomókkal
 összekötözött humano-civilizációs térben
 még a párhuzamos euklédeszi egyenesek
 is felbomlanak,
vagy éppen csak görbe-hiányosak.
 Ordeáré közönyösség feszül
 már mindenben:
a bulvár-médiák köpködő ócsárlása közben
 éppen úgy, akárcsak
 a szomszéd alig 5 éves kisfiú
 szlengesített csúnya-beszédében,
 és ehhez még hozzájönnek
 az abszolút felnőttséget képviselők
 tahó-bunkó neokonformizmusai...