Rajtunk fekszenek az éj pokrócai
 nem kell már magunkat egymáshoz
 hajlítani jöhetnek nyugtalan századok
 meg is látszik a világon.
 Emlékek hiánya ha tudnám mire futja még időmből
 nem nyugtalanítanának a makacs miértek
 hogy annak idején mennyi dologról önként,
 száműzötten mondtam le,
 hisz mást aligha tehettem.

Arra ébredsz szíved szemétbe
 való kopott aktatáska?
 Ennyi a napom:
az éjjelek felzabálják a reggelt,
 a napfénynek nem lett volna szabad megszöknie;
 ezen a télen minden pengeéles.
 Valahol egy zugban nagy,
 rozsdás kulcs hever,
 s senki sem tudhatja,
 hogy vajon Sorsok titkos kapuját nyitja-e,
 vagy csupán betegesen önző szíveinket?!

Agyonütni van egy teljes órám.
 Egyszerre négy részegeskedő emberke
 veszik össze egy doboz tejfölön,
 ami leginkább olyan,
 mint a megzápult kaukázusi kefír;
 savanykás és rothadt-szagú.
 Később mind a négyen pisilni
 mennek egy megdőlt csontvázú bokorban,
 elmélyülten ebben a halálra vált világban.
 Disznóknak szánt vályúkban.
Álmainkban persze még így is
 minden másképpen van: E=mc²

Teltségérzés támadja meg hirtelen az alanyt,
 gondold csak meg,
mit égetsz el áldozatul magadban,
 nap mint nap, és legfőképpen álmodban?!
 Egy eltűnt színházban élünk,
ahol senki sem tudhatja mi volt előbb:
 látszat-e, avagy a sanda-sunyi Valóság
 és annak hitvány földi mása?
 Precíz és hűvös női éjszakában
 szelíden falhoz fordulok.
 Akár esti bűntudat, Csináld akárhogy:
 úgyis egy lesz a nyirkos csend a végén.