Már nem mozdul sem akarat,
sem tétova érzelem;
jó volna, ha az apró fényszilánkok
erdejében még lehetséges volna
empátiát-toleranciát is ültetni,
a szokásos szeretet-éhség mellett.
A távolság mintha a messzi távolok között,
s nem csupán ember-ember között
egyre nyilvánvalóbb lenne.
Apad a lélek is romtalan vigasztalanul;
Atlantisznak is beillő
emlék-foszlányok süllyednek el
még benne,
ha nem vigyázznak rá méltón.
Krokodil-könnyek keresnének
kiutat a homlok barázda kútfői alatt,
ha még lehetne; odabent
a visszatántorodó, kimért
sóhajtások kissé kisstílű,
szánalmas kara kér bebocsátását
valahova, amiről csupán
csak azt tudhatják,
hogy a mindennapok szennyesét
ki kellene mosni, és kiteregetni.
Eltompítja az érzékeket
a sejtelem, a benső titkos gyanakvás,
mely meggátolja egyszersmind,
hogy az ember igenis bízzon
a másikban legalább egyszer-egyszer.
Odakint még mindig táncát
lejti az agyonerőltetett dáridózó,
semmitmondó talmi ujjongás;
a lehetséges lehetőségek illúziója,
mely sajnos egyáltalán
nem az átlagosoknak van fenntartva.
Tárgyiasan vonzza magához
megszelídítve önző végtagjait
a sikerességre való mohó,
törtető törekvés.
Szálkásodó fagerendaként
sorakoznak az életben
a méltatlanná lett,
hajótörött vétek-vonások,
melytől senki
meg-nem-szabadulhat.
Idilli álmok mezejéről
rendre visszarántja még
élő áldozatait a reális Valóság képlete;
motozva kutatnak,
vagy épp réseket keresnek,
ahol tán még bizton
meglehetne úszni ezt
az összezavarodott egészet,
mert az ember mást
aligha tehet kikészítetten
áll az Idő hurkai közt,
akár egy szennyfoltban fetrengő,
elázott metafora!