Néhány megmaradt,
még befejezetlen érzés
még egyre csak rostokol
nyughatatlan,
viharvert szívek partján;
önmagába záródik
Tér s Idő peremvidékein
ösztön-sejtek nyugtalan vergődése.

Hiábavaló körhinta-szerelmek
helyett jó volna még
bizton megélni a Mindenség
halhatatlan eufóriáit,
mert a mostoha Sors is
mintha csak egyetlen
dologra várakozna
– szándékosan lepecsételi
az egyes emberi tragédia-sorokat.

A süllyedő jelenidők tükrén
sétáltatva a meglett ember
zihált vonásai is bármikor
eltorzulhatnak,
akár valami groteszk tükörkép.

Mert az ember
– ha akarja, ha nem –,
hordozni, cipelni kénytelen
megtűrt önmagával
Halálba-hívó kicsinyes titkait,
melyeket csupán egyedül ő tudhat.

Élni-vágyókon is rendre
eltiporhat akárhányadik
lélekvándorlás;
langyos jómód ritkán tömhet meg,
– még így karácsony táján sem igen –,
a szegénység lyukas bendőjét.

Mert – kétségtelen –,
egyre jobban akarnak
lubickolni saját trágyahalmaikon
a kedves semmittevők.
Nagytestű, lajhár-lomha
állatok alszanak,
a középszerűség olcsó
diadalába beoltott szorongó
vergődések labirintusa,
ahonnét egyre kevésbé
lehet kiszabadítani magát.

Poshadt közönyökben
megcsontosodni látszott
törvények járma alatt
elviselhetetlen tűrni
egyre ritkábban lehet.

Gyanakvó, digitális
nagyító-lencsék alatt
nem lehet már
őszinte-igazán
megismerni senkit sem.
Örökösen csak
valami elátkozott,
kitagadott
mantra-prédikációt sóhajtoznak
– főként azok –,
kiknek már amúgy is
van mit bőven
a levesbe aprítaniuk;
titkos kiáltásokkal mégis
annyian várnák,
míg érintéssé válhatna
a segítő szándék.

Mintha minden
s mindenkit már
orránál fogva vezetne
a nagy Kókler.
Mert mostan minden
mosolygó lélek-idomárt játszik,
s az aki meg meri vallani,
hogy ti. valami nincs rendben
a Világban már eleve gyanúra
adhat okot
a bégető ostobák táborában.