Ki tudhatja immár mióta
nem lehetsz egy egész?!
Mint puzzle-mozaikot próbállak
összerakosgatni téged
egyre nehézkesebben,
míg csak téveteg ujjbegyeim
közt félúton az Idő elfolyik;
szemernyit még így is
egészen nyugodtan
enyhülhetne a Sziszifusz-nehéz.
Lelked barlangjában mélyet
ás a tartósnak becézett űr
mellett a tudatos hiány-tudat is,
miszerint: Miként s hogyan kellene
cselekedned, hogy elviselhesd azokat,
kik állandóan körbevesznek
s a nagy böszme,
lomha ádáz nagyvilágot,
mely kezdetektől
tojik elképzeléseidre?!
Szemfényvesztő játékokat
űznek veled manipulálhatón
észrevétlen egyre többen,
s - félő -, nem fordulhat
immár meg, ami végképp
megfordíthatatlan,
hiába is küzdene a hűség
vagy a mindent elbíró alázat.
Nem-szeretem spirális ösvényekre
tértél - nem csupán muszájból,
de mert így hozta a nagybetűs élet is,
melynek sajnos része vagy.
Bensőd kikezdett ösztön-indulatát
alig bírtad marokra fogni;
sértett gyerekes önérzeted
másodpercekként szenvedett
geller-sebesüléseket.
Megzabolázni hiába is akarnád
komiszkodó dzsinnjeidet
- félő -, ők lennének azok,
kik elsőre elgáncsolnak,
vagy épp tovább rugdosnak
kedvükre a létezés szamárlétráján
- ártó démonaid tengődnek,
mert gyökértelenek,
s te nem értheted Morze-kód
rejtjeleit az Én-nek,
ami még el nem árult.
A végzet most még inkább
leselkedő fenevad kinek
szemébe napjában
többször is farkasszemet
nézni kényszerít a bizonytalan jelen!