Félős bizalmasan kutatni
gyanakodva nem csupán
a Mindenség apró,
jelentéktelennek tűnő
bagatell-titkait
- de csak úgy mintha
semmi nem történt volna
a szemek titkos sarkából
szemlélni a jelenvaló
Valóság látszat-trükkjeit.
Az ember lyukasodásnak
indult kezei közül
a vakszerencse is bármikor megszökik;
olyan észrevétlen,
alig érzékelhető
a pillanatnyi öröm
s boldogság, akárcsak
valami különös,
megmagyarázhatatlan állapotsor.
Amint találkozik
az ember sok embernek
látszó egyeddel jobb
ha részletekig megfigyel
már mindent;
vita-kultúrától kezdve
az észérvek logikusan
felépíthető koordináta-rendszereit.
Termékeny fogócskákba
fognak ,,egyesek" kiket
még belülről hajszol egyre
a mohó, zsigeri karrier-étvágy,
habzsolni minél többet
- remélhetőleg -, mások kárára.
Miért kellett megtapasztalni,
hogy a szeretet, szerelem,
érzések ál-őszintesége
is bármikor felcserélhető
Prokrusztész-ágyakba bevihető?!
Egyre inkább kikerülhetetlen
instabil homokvár-évtizedek
várhatnak majd ránk,
amiknek se vége, se hossza,
mert az ember kicsit
rémálom-szerűen
minden esetben azt képzelheti,
hogy úton-útfélen
minden másodpercben
arcon köpik, s az egyetemes
túrhát immár
egyre kevésbé lehet letörölni.
Az ember mindig túlhordja,
de egyben túl is tolja
a meg-nem-értettség fokozatait,
mert már a külvilág sem akként
reagál rá, ahogy mindig is illenék;
empátia, tolerancia, szolidaritás
- bizony mondom -,
egyre semmitmondó,
sekélyes szavakká züllöttek mind.
Segítségadás helyett
általános felhúzott
szemöldök lett egy-egy grimasz-arc.
Kávéillatra tartós émelygés,
hányinger fogja el az embert,
hogy már megint egy tetű-nap,
amit valahogy muszájból
el kellene kezdenie!