Mint gyökeret vert sejtelem
 élek holt pincék, árnyak,
 felszínes halandók között,
 akár időtlenül a csönd...
És mindig ott és úgy,
 ahol sohase híd, se föld, sziget.
 Arasszal csak döngölt utak,
 eltűnt kulcsok,
 bezárt kapuk hűslángú jelei fölött...

Leckéjét az Élet jól feladta:
 magamat boldog kezdőnek hittem évekig
 - még pár hónapja is! -,
 s most hirtelen egy megnevezhetetlen
 szédülés taszít nem-vágyott hozzállásba.
 Ugyan még kihez, vajon még
 merrefelé fordulhatnék
 aki gondom s bajomban önzetlen átsegítene?!

Orromat belenyomkodták
 magam alá gyűlt híg-langy éveimbe.
 Megmondták nyíltan,
 nehogy félreértsem:
rossz helyre álltam.
 Kezdő nem vagyok már,
 de tudásom sincs,
 hogy a gonoszságot,
 akár élesszagú vadászkopó kiszagoljam.

A leckét ezután sem tilos tanulnom.
 Sőt. Ám jobb belátni:
 a haladók közt fenntartott helyem betöltve már.
 Határidőm lejárt,
későn érkeztem a bámészkodásból,
 ezért inkább azonnal Eltaposnak!
Vígasztalnám megértőn enmagam:
leszel te is még egy napon,
 leszel te is „Ember”, siratod még,
 amit elvettek mostan tetőled.

Réseken préseltetem keresztül
 s tűrnöm kell kénytelen
 s lefosztva rólam minden emberit mocskot?!
 Ha így ha úgy:
egy szuicid mozdulattal lehull
 az arcok maszkjáról az Igazság
 míg a farkasok fekete koncot
 fosztanak, s zabálnak.
 Úszik felém mereven az első pofon,
 hátráltat, megadásra kényszerít.
 S míg méregdrága, sikkes üzletemberek
 és legújabb Szépségkirálynőik
 átvonulnak parádézva valamelyik
 Starbucks-kávézó teraszán,
 addig a hajótörött Odüsszeusz-lelkemmel
 inkább hazafelé veszem
 mélán baktatva az irányt!