Az Idő futása mostanság
gyakorta felgyorsul szuperszonikus
ütemben is akár; A Lét vize felolvadhat
a Mindenség spóráin,
lustán míg mindennapok
kicsinyeskedő akadályokon végképp elbukik.
Az elnémult, szándékosan szunnyadó évtizedek
némacsöndje, akár
a rozsdás bilincs-béklyó gyakorta
megnyikordul a modern
felfogású ember feje felett.
S sokszor nem is igazán értheti,
miként vagy hogyan
szállhatott fejére pottyantott,
szorgalmas galambrajok
seregéből kiadós guánó?!

Az Emberben is egyre összetettebekké válnak
immár nem csupán átszenvedett emlékei múltnak
s jelennek, de a manipulatív kapcsolatok
szándékos mikéntjei is
befolyásolják hajótörött mindennapjait.
A földalatti Metró-dobbanás kísértő hangja
még egyre rátelepszik a hallgatag fülekre;
az emberi elme, akár egy titkos kaleidoszkóp
a színes üvegcserepű tetteket,
cselekedeteket még csak-csak kirakja,
s próbálja értelmezni miként keletkezhettek
a Hiány tartósra elkeresztelt hézagjai,
olcsó, szánalmas repedései?!

A mozdulatlanság, a közöny stagnáló
nélkülisége bekeríti a sejtek,
molekulák, végtagok cselekvőképességeit,
de úgy hogy szabadulni is ritkán bírnak.
Az Ember mintha a nehézkes,
göröngyös napjain magányba
fordultan idillikus vesztőhelyekkel tegeződne,
hiszen megérinti szüntelen
a középkorúság átka.

Élet s Halál ok-okozatán félúton
rendre megbotlik, aztán kínkeservesen
mégiscsak feláll, míg a benső biológiája
egyáltalán engedi, hogy cselekedjék.
Lángnyelvű, éhes konc-ebeknek
a teremtő édes húsokat
odavetni felelőtlenség;
gyökerek, rostok visszafogott alkímiája
még egyre őrködik önző
meggondolatlanságaink felett!