Mint aki céloz,
falhoz lapulva egyre szorosabban;
résnyire húzza össze
babonázó szempilla-seprűit,
így személve a becsapott,
folyamatosan manipulált világot.
Szüntelen mérni kényszerült őszinteség,
és hazugság közt
a legrövidebb távolságot,
megméri, akár valami különc
döntőbíró a kolonc-súlyt,
mely árulások, és hazugságok fészke.

Hátrafelé az örökkévaló pillanatok sodrában,
még egyszer-egyszer meggondolva
magát inkább úgy dönt mégiscsak félrenéz.
Odabent lelke titkos mélyén
tartja nyitva még látó-szemét;
még hűen megőrzi az igazi látás képességét,
melyet nem szennyezett
se anyagiasság,
se felszíni exibicionistaság. 

Tudja s sejti: csupán csak
a lélek mélyén történhet meg
az egy-láng romantikus tánca,
amiről tán egész álló életében álmodozott,
- nyomban visszaszerezné,
ha megtehetné azt az emlék-másodpercet,
ami még szabadított volt,
s mindentől mentes-független,
mert odabent legyűrhetetlen
hatalma van ösztönök
s érzelmek felett a hallgatag,
néma emberi szavaknak is,
melyet egyáltalán
nem szükséges kimondani.

- Akár a kietlen katlan körbeveszi
őt a teremtő csönd,
melyet - mostanság -,
már egyre nehezebb
méltómódon elnyerni. 

Csillagközi végvidékek módján,
mint óriás búra alatt tengődne
naphosszat alázat s akarat;
karneváli nagy csapatban
úszkálnak méla, semmitmondó,
kicsinyes gondok s bajok,
akár megannyi hal-embrió csapatban.
Szellemét lassacskán
mind egy cseppig felissza
megalkuvón, ha nem vigyáz,
mert igazibb ember-csillagok
türelmesen várakoznak
aranyló szívek kertjében,
mire bebocsátatnak.