Mondd csak, barátom?
Mit kezdesz mostan a szó-törmelékekkel?
 A hamiskodó látszat-ígéretekkel,
 melyekből immáron tán untig eleged is lett?!
 Előbb csupán kiüresedett Életed,
 majd pusztán-hagyott tenyered szemléled,
 melyet Kedvesed keze soha többet nem érinthet.
 Vonalak, kereszteződések metsző síkjai,
 akár a tudott Sors-dimenziók felelnek helyetted is.

 Míg dobogó, makacs szíved élet-vonalad
 szálkái közé enged félúton
 addig követheted szálait
 s talán megpróbálhatsz válaszolni
 örök emberi kérdéseidre:
 Miért hagytak el oly hamar?
 Miért maradtál egyedül?
 Miért nm mentél külföldre,
 amikor már mindenki odaköltözött?!

- Most még egyre vissza-visszatérsz
 a szabálytalan geometriai formákhoz,
 csökevényes alakzatokhoz,
 mert egyedül talán csak te ismerheted Igazán,
 és Őszintén magadat, senki más!
 Újabb esély-alakulásokban részt
 vállalni sosem akartál, no nm csak azért,
 mert valósággal rettegtél
 a mélyülő, szánalmas bukásaidtól,
 és arról, hogy vajon mit suttognak
 hátad mögött kicsinyes-gonosz nyelvek
 újra és újra, s amit most kint látsz,
 már nem csupán eleven kapcsolat
 - de szándékos manipulációja
 az ösztönöknek, érzelmeknek.

A szótlan térben percről-percre
 már benned növeszti kicsinyes
 kis férgeit a tartós gyakanvás, miszerint:
 Nem bízhatsz Senkiben!
- S ez az, ami tartós elszántsággal
 naponta megmérgez!
 Szédülsz s bizonytalankodsz már egyszerre,
 a tapasztalat mélységei sem
 válaszolhatnak helyetted mindenre.
 Az Egész már részeire szeretne bomolni,
 míg végül totálisan egyedül is marad!