Nagyon jól vigyázz,
 hiszen születésedtől
 kezdve csupán
csak egyetlen magad
 lehetsz a Mindenség kapujában,
 ahol dobbanó szívek
 vallják meg szent fogadalom
 gyanánt halhatatlan esküjüket.

 Mert porszem vagy a halandóság
 látomás-illúziójában
 s rendre jobban teszed,
 ha már most gondolatban
 végig járod szánalmas,
 kisstílű életed minden percét,
 hiszen hátha már késő lesz,
 mikor rád kerül majd a Sors-kereke.

Mondanád:
jobb volna végképp
 eltemetni 40 cirkalmas,
 kacifántos év minden
egyes bánatát, kikezdhető,
 megcáfolható lelki-sebét
 – mégis egyre inkább
 követelő szólásra int
 a múltat-mérleglő emlékezés.

Egyre inkább szorong,
 nyughatatlan Odüsszuszi
 összevisszaságban,
 kezdeti látszat-tébolyok
 katatóniáiban nyughatatlan
 zsibongó lelked,
 hogy ti. már nincsenek
 melletted azok,
kikre egykoron még
 számíthattam, s ingatag,
 gyanakvó bizalmadat felépíthetted.

 Még ma is jócskán
 inkább emlékezésed
 szilárdított pont-gyertyáival éldegélsz,
 mintsem elfelejtsem
 honnét és hová indultál
 még anno, mikor
 úgy hihetted
 az ember nemes és jóravaló.

Sorsoddal kacérkodni vágyó,
 merész hazárdjátékot
 inkább szándékosan nem űztél;
 igaz mi értelme is lehetett volna,
 amikor mostanság szép szó,
 ígéret-igazságok jutalmát,
 mint egyfajta köztes
 babért trónbitorló
 gennyfráterek birtokolják?!

 Álmaid tiszavirág-szárnyai
 lassanként majdan
 a feledés édes-bús
 homályába hullnak,
ha nem vigyázol arra,
hogy Alzheimeres-agyadat
 memória-gyakorlatokkal
 pallérozhasd, és karbantartsd.

 – Agytekervényeidben
 már így is számos formában
 összegyűjtött nyomás,
 mint titkos verőerek
 hálózata összegyűjti helyetted
 is az ösztönök,
 és cselekedetek mikéntjeit,
 csupán csak meg kellene
 méltó mód tanulnod
 hallgatnod a belső
 echó-hangok zubogó szavára!