Az ember előbb-utóbb
tán maga is megcsömörlik,
megalkuszik az átlagokat
vonszoló közöny-néma bizonytalanságba;
felnyílt stigma-sebeit naponta szükséges,
hogy Léthe-vízzel tisztogassa.
Akarat s épp megalkuvás átkozott
Nesszus-mérgekkel öl.
Jó volna azért - legalább -,
egyszer-egyszer a dolgok,
tettek megítélésében a másik
oldalról is részletesen megvizsgálni
egy-egy lényeges, számottevő perspektívát.

A sokszorosított, semmitmondó,
szánalmas csicsergő
szájakra inkább lakat kéne.
Anyád óvó szárnya már egyre
kevésbé vigasztalhat, dédelgethet;
elvégre - azt mondja a Világ -,
magad is felnőtt lettél örök gyerekként.
Hogy valóban kisírtad-e magadból
a sanyargatott, hajótörött gyermekkort?!

Alig hihető. Ha minden ötödik
percben még mindig azon kapod magad,
hogy sírva fakadt egy sötétben kuporgó,
magányos sikátori helyen,
hová a megváltó tigris-fény
is egyre gyérebben,
ritkábban hatolhat be.

- Most még félrebillent Apokrif-kérdőjeleket
kérdez feléd az ordas, zimankós Idő;
a hűséggel, bizalommal álcázott
Janusz-maszkot viselő öntudat egyre ágál,
keresné önző-makacs helyét.
Akár a meredek, bármikor beomló
partok széléről a lecsúszó,
kinek segítő kezet adni ritkán érdemes
- sokszor úgy érzed fejed fölé tornyosultak
a mindennapi gondok s a hallgatások
egyetemes tornyába jobb
volna tán végleg visszavonulni.

A folyamatosan meghamisítható tények
mintha állandóan másnapos arcukat
emelnék feléd, míg váratlanul arcul
ütnek a másnapos, kába reggelek, tudhatod:
A Világ mások bűneiért sohasem szégyenkezik,
hiszen bűntudatot, erkölcsi gátlás
- annyi se sok -, tán sosem érzett.
A város mosolytalan, patkány-rágta
lüktetése is egyre gátlástalanabb,
visszataszító émelygést hányingert szül...