Mert már úgy vagyunk
- meglehetősen sokadszor -,
hogy a mindenmindegy érzése
totálisan bekerítetett bennünket;
különbözőségek kontúrja
- márha létezett is -,
régóta megsemmisült,
vagy szétfojt alvadó tojássárgával.
Kiszolgáltatva a kintnek
éppen úgy, akárcsak
a bentlévő összefüggések
kacifántos zűrzavarának.
Sokszor hasztalan igyekszünk
még akarattal is kapaszkodni
egynehány viharvert
hétköznap romjaiba míg csak lehet.
A nincsmirevárni is egyre
közelebb jön s rendre
megfenyeget.
Mozdulatlanná dermed
megannyi kisstílű bekerítettség.
Karikázó indulat
s hajrázó türelem már
mindenki ellen kiásta
sajátságos örvénylő vermeit.
Mert élő pillanatok hídján
csupán csak a kivételezetteknek
lehet joguk áthaladni.
Döntéseink döntetlenje
egyre csak terjed,
akár valami fertőzött betegség,
melyet nem lehet végleg felszámolni.
Propagandát szajkozó undor
hiába is ágál boldogtalanságok
rostján még mindig ott maradt
néhány oda-nem-illő tartós folt.
Beletörődötten, de mégis
sértődötten nézünk vissza
mi lehetett volna érzéseivel lelkünkben,
ha másként s máshogyan
lehetett volna megcselekedni,
amiről csupán csak álmodhatunk.
Az előzmények előbb csak
megsüketülnek, míg végül
egy adott rendszer keretein
belül végleg törlésre ítéltettnek,
s akkor már az emlékezének
is nullát mutat a hajlandóság.
Miért kell mégis minden
esetben már az
utolérhetetlenséget is hajszolni,
mintha szándékosan
lemaradnánk bármiről is?!
Miért kell még egyáltalán
találgatni az eddigvoltat?
S minthogy a látatatlan
Sorsot a párkák
régóta kimérték hol így,
hol kevesebbért lássuk
csak be a halandóságot
értékmérőkkel sem tudták
eléggé megfizetni a kinti világban.
Hiszen senkiháziak tartós
szemfényvesztésének látszik
a minden is.