Folytonosan közeledsz
s távolodsz magadtól egyszerre,
szinte észre se veszed;
megesik, hogy lubickolsz
kedvedre a Lét összetett
sűrűségű iszapjában,
vagy átsurransz kopogó
szellemként észrevétlen
a vanból a tudatos nincs felé.
Lelked bevetett földje felett
talán még most is lebeg
egy láthatatlan, vezérlő kéz,
mely egyszerre gyámolít s védelmez.
Tétova várakozásod egyszerre
félszegebbé tesz,
majd kételkedést ébreszt
lelked mélyén, mert tudhatod:
mindig is lesz egy újabb vesztenivalód,
tán még akkor is,
ha megtanulhattál összefüggések
láncolataiban gondolkodni.
Szavak s sanda ígéretek
torzszülöttjei mintha naponta
egymásra rakódnának úgy,
hogy észre se veszed
s végleg beszippantanak,
mert a komfortos hiúság is,
akárcsak a tudatallatti mélyén
szunnyadó különféle egók
hatalmai mintha kölcsönös
kedvvel azonnal arra törekednének,
hogy azonnal kijátszák a másikat.
A hibátlannak tűnő
álszent logika ma
az igazságot is
kedvére meghamisítja.
Kicsinyes ölekbe pottyantott
ócska diadalból egyre többen
akarnak maguknak
kacsalábakon forgó
kártyavárakat építeni,
míg az engedelmeseket
hamar elfelejtik.
Az üresség és hiány
váratlan élni kezd s létezni,
mert a kerülőutak is megszűntek.
Az elaggott álmaidat is
hamarján kitoloncolják
a zsigeri Valóság groteszk falai közé;
legbelül mélyen higgadtan,
magadra erőltetett türelemmel
kellene még túlélned
a sívár holnapok világát is.
Pórázfegyelem tartja
kordában a senkiföldjén
veszteglő tétován álldogáló átutazót,
mert valahol a méltóság is
inkább baromfiudvarra hasonlít,
ahol a teremtés koronái kapirgálnak.