Múló rosszullétnek indult immár,
 mindenért megokulni,
 önhibákon kívül,
 mikor néma cinkosokként
előbb csak összenéznek
 már nem csupán csak a dolgok,
 méla tárgyak, de a számító,
 s gyanakvó tekintetek is
 a védtelen, kiszolgáltatott
 ember háta mögött,
 akit – rendszerint – kellő mértékben
 magára hagynak.

 Vadmacska-körmeit belemélyesztik
 egészen zsigerileg bőrébe,
mondván: ,,hadd fájjon,
csak egészen nyugodtan!"
– Ezért van, hogy lassanként
 a többségnek bármikor
megtetszhetnek
a totálisan katasztrofális körülmények.

Egy-egy szerencsés kimenetelű
 önfeledés, önámítás, önáltatás
 mostanság éppen elegendő,
 hogy az ember bármikor
 megalkudjék, vagy rituális
Pálfordulást vihessen véghez;
döglegyek, kisstílű dongók
 kedvükre szúrkálódnak,
 köpdösik be a berendezkedésre vágyó,
 élhetőbb élet csíráit is.

 Minden út egyben harag és alázat?!
 Kettő közt félúton délibábos beszéd,
aminek se füle, se farka.
Emlékek súlyaitól megvezetve,
 majd elégve még jó volna
 titkosított szívverések
 echó-hangjaiba belekapaszkodni,
 melyek vigasztalva
 enyhítik a szomorúságok
 apokaliptikus baljóslatait.

Minden fantom-fájdalom
 egyben velünk maradt
 kiásott árok is;
átvirrasztott éjszakák íze
 az agy rozsdásodásnak
 indult fogaskerekei között,
 hátha még odafigyelne Valaki;
 hiábavaló mókus-keringő
 egy leláncolt labirintusban,
 ahonnét nincs s már
 nem is lehet kivezető út sehova se.

 – A rakparti út állandóan lezárva;
hol áradás, hol zajlás miatt!
 Egyébként is alvilági szennybe
s mocsokba visz.
 Vaklárma volt minden
fölösleges riadó-dáridó is,
 hadd kopjon csak egészen
 nyugodtan a beesett,
 kicsit örök-gyerekes arcon
 a mellőzött harag,
 és megsértett öntudat.