Délutánok függőágyán
 még oly jó volna,
 ha becézgető méz-szavak dédelgetnék,
 vigasztalnák a sebezhetőséget.
 A sötétséget - félő -,
 már nem szükséges magunkhoz ölelni.
 Alattomban beszippanthat minket.
 Nap-nap után legyőzetve tárgyakkal,
 indultokkal, érthetetlen agymosottak
 táborával birokra kelni,
 aztán inkább elkullogni,
 mondván: itt most a szabad-gondolat
 kreatívkodása már aligha győzhet.

Testszagú homály rakódik rétegekként
 már nem csak a nyári szoba
 pókhálóktól csapdázott falára,
 de talán a boldog-idilli emlékekre is;
 hová jutottunk?!

 Egyáltalán eljutottunk-e bárhova is?!
 Akár a Braille-írásban
 a titkos Apokfif-kezdőbetűk,
 melyek a szív láthatatlan,
 ám jól érezhető rejtett jelei,
 fennakadnak az elfelejtett romantikák,
 szerelmek, s mozdulatok.
 A Lét hányszor visszapergett,
 szándékosan védtelenített pecsétje,
 anya-emlékű játékok
 kellékei vajon hova lehettek?!

- Végtelenített belső zúgásban
 haragok kongása csillapítná
 a benti nyughatatlanság
 összetört üvegcserepeit.
 Hiába is hazudozik össze-vissza
 a magát kellető, flört-szagú mozdulat,
 ha a szív-tüskék hazudik olvadozva;
 a legtöbb elejtett,
hamis-szó tán visszafoszlik
 nem csupán az értelemig,
 de annál is tovább.

Arculköpéseket sokszor aligha
 lehet eltűrve kibírni,
 ha szükséges is!
 Örök bolyongó szent távolodás,
 mikor egy-egy sorsfordító
 pillanatot objektíven
 szemügyre veszünk
 önző pártatlansággal.

- Már csak sors-vetések
 kegyetlen-gyilkos sakkjátéka
 marad mellettünk csupán:
 ki mikor, hol csalhatott tőrbe s kit?!
 Vagyunk már önmagunk
 oximoron metafórái!
 Menedéket s hajlékot ritkán
 adó Hóhér-idők nyitánya
 lebeg fejünk felett!