Zalán sietve lépett ki az iskola kapuján. Ma lesz élete legfantasztikusabb napja. Mindenki őt fogja ünnepelni. Végre édesanyja megveszi a hőn áhított Xbox legújabb játék konzolt, amivel eldicsekedhet kis barátainak. Nem mintha különösebben lettek volna barátai. Az a pár jófejnek nevezhető srác is csupán csak azért barátkozott vele, mert szerencsétlen lúzer fizimiskáját valahogy elnézték neki. Vagy talán csak azért, mert Zalánt éppen úgy minden egyes nap kiadósan megagyalták, mint a kevésbé szerencséseket.
– Hé pajti! Merrefelé? – kérdezte egyik barátja.
– Hazamegyek, aztán majd beszélünk telefonon! – közölte. Iparkodva elpakolta nehézkes iskolatáskájába füzeteit, és tankönyveit. Nem tehetett róla de voltak olyan reál tantárgyak, amik vagy halálosan unalmasak voltak, vagy pedig egészen egyszerűen csak nem mentek a fejébe, ami miatt pár rosszabb jegyet még így is sikerült begyűjtenie egy-egy esedékes félévi témazáró dolgozat előtt. Édesanyja magántanárt fogadott, és Zalán – bár döcögősen is -, de szerencsére megúszta a megbuktatás veszélyét matekból hatodikban.
A sétálóutcákat szerette- már ha valamelyik könnyelmű, vagy csélcsap szomszéd nem engedte ki saját vérszomjas házi kedvencét, ami postásoktól kezdve az iskolás gyerkőcökig szinte bárkit kedvére megugathatott, vagy ami még rosszabb: meg is kergethetett. Veszedelmesen ugatva.
Zalán átvágott a zebrán. Miért nem képesek legalább egy táblát, vagy lámpát kihelyezni ide, ami figyelmeztetné az autósokat, hogy legalább az iskolák, és az oktatási intézmények közelében lassítsanak?” – töprengett, de nagyobb volt a valószínűsége annak, hogy a helyi önkormányzat a halálos balesetek statisztikai adatai alapján teszi függővé, hogy kap-e az adott kerület közlekedési lámpát, vagy sem!
Zalán – nagy általánosságban -, szinte mindenhova sietve, vagy távgyalogló ,,üzemmódban” közlekedett. Ez annyit jelentett, hogy nála a séta fogalmát leginkább a majdnem futás és rohanás közötti váltott tempóban kellett elképzelni, így amikor szüleivel mentek nyaralni, vagy kirándulni szüleinek illett alkalmazkodni fiúk sportos hozzáállásához, ami viszont az apjának ment sokszor az idegeire. Miért kell ennek a habókos, kelekótya gyereknek állandóan rohangásznia?! Nem ismeri a békés, nyugodt tempót? – kérdezte sokszor főként az apja, akinél már az is meglepően nagy teljesítménynek számított, ha kedvenc nappali foteljából felkelt, és hozott magának egy dobozos sört a hűtőből.
A vigyázban álló panellázak sokszor mintha fenyegetést, veszélyhelyzetet akarnának megtestesíteni. Zalán sokszor úgy érezhette magát a grafitivel telipingált, komorló házak között, mintha egy ketrecben, vagy éjszakai sikátorban lenne, ahol azért elkélne legalább egy-két szuperhős segítsége. Milyen tök jó lenne, ha tizedik szülinapjára anyja megvenné neki azt a Batmanes marcipán tortát, amit egyszer egyik barátja zsúrján látott, és azonnal tudta, hogy neki is ilyen, vagy legalább is hasonló kell.
Fejét lehajtva elgondolkozva lépkedett a rozsdamarta falevelek között, melyek romantikus tájjá varázsolták a hangulatos kis utca egész területét. Az autók itt is jártak, ám mivel lakó, és pihenőövezetnek minősült a legtöbb autós nem merte nyíltan megkockáztatni a gyorshajtást. A megengedett sebesség alig húsz kilométer per óra volt.
Zalán igyekezett a járdán haladni. Csupán az okozott neki fejtörést, hogy miként kerülgesse a járdára szüntelen felálló, pakoló kocsikat, hiszen ha a parkolóhely dugig tel volt, a legtöbb autós kénytelen volt más parkolási lehetőség után nézni.
Zalán úgy lopakodott centiről-centire, akár valami besurranó tolvaj, vagy kommandós. S bár látott éppen elég második világháborús kalandfilmet – apja kedvenceit -, azért még élénken élt az emlékezetében a Rambo-filmek túlélési stratégiája. ,,Az ellenfél mindig láthatatlannak lásson! Sohase hagyd, hogy fölébed kerekedjenek!” – hallotta a jól ismert, ismerős hangokat.
A semmiből hirtelen feltűnt egy hatvan kilométer per órával repesztő sportos autó, aminek szándékosan kilyukasztott kipufogója volt. Mintha a vezető szándékosan a hivalkodásra, vagy az exibicionistaságra helyezte volna a hangsúlyt, és egyáltalán nem a biztonság betartására.
Zalán észbe se kapott. Csupán csak egy közepes erősségű rúgásszerű ütést érzett, mely pufók testét eltalálta. Az autós persze nem állt meg. Még csak az kellett volna, hogy a rendőség kiszálljon a helyszínre, és azonnal meggyanúsítsanak valakit, aki csupán negyven kilométerrel lépte túl a megengedett sebeséghatárt. A közelben az egyik éjjel-nappal nyitva tartó kis közért idősebb férfija sietett ki, hogy megnézze nem történhetett-e baja a kisfiúnak.
– Hé, halló… hallasz engem…? – óvatosan megrázta kezeivel az alvónak látszó testet.
Zalán kinyitotta kissé kábán, és fáradtan szemeit. Még sohasem érzett ekkora tompa holtfáradtságot enyhén sajgó végtagjaiban. Megpróbált megmozdulni, de ez most kissé nehézkesre sikeredett.
– Várjál kis haver! Segítek! – azzal az idős férfi óvatosan hona alá nyúlt, és felsegítette a hideg, leveles földről. – Nem fáj semmid kisöreg?! Jókorát repültél én mondom! – aggódó hangja őszinteségről, szánalomról árulkodott.
– Köszönöm… jól vagyok… – felelte kábán, és megpróbált egyensúlyozva megállni saját lábán.
– Figyelj fiacskám! Szerintem az lesz a legjobb, ha hívjuk a rendőrséget és bejelentést teszünk! Addig ülj le a boltban! Kérsz valamit? – látszott, hogy a boltos minden segítséget megad, hogy Zalán jobban érezhesse magát.
– Bácsi! Nekem… haza kell mennem… – felelte, majd sajgó tagokkal megpróbálta rendbe szedni utcai ruházatát, mely összekoszolódott.
– Ne mozdulj innét! Mindjárt hívok segítséget! – az idős férfi jóhiszeműen visszasietett a boltba, és hívta a rendőrséget. Észre se vette, amikor a kisfiú fájós testtel tétován hazabotorkált.
Időközben hazaért az éjszakás munkából buszvezető apja is, aki szokásos módon éppen kedvenc sportrovatát lapozgatta, és a változatosság kedvéért megpróbálta kitölteni a keresztrejtvényt is, hátha nyernek valamit.
– Szevasz fiam! Na mesél? Mi újság? – kérdezte miközben kezet ráztak egymással. Nem egy szokványos apa-fiú kapcsolat volt az övék, hiszen a sokszor durva, nyers, hirtelenharagú férfi sohasem tudta megfelelően kimutatni kis családja irányába összetett érzelmeit.
– Jól vagyok… – válaszolta tökéletesen kimerülten.
– Már megint szórakoztak veled a nagyok a suliban?
– Hát… valahogy úgy… – igyekezett gyorsan a fürdőszobába menni, megmosakodni, és otthoni ruhájába bújni, majd szokásos módon bement a gyerekszobájába, hogy megírja aznapi házi feladatait.
– Nem vagy éhes?
– Nem köszönöm… Sok leckém van…
Apja megtanulta, hogy néha nem árt időt hagyni fiának, hogy kicsit összerendeződhessenek a kezelhető dolgok, így fel sem merült benne, hogy bármi komolyabb probléma lenne. Visszatért a nappaliba, és ledőlt kicsit a kanapéra, hogy pótolhassa az éjszaka kimaradt órákat.
Zalán engedelmesen, jó tanuló révén megírta házi feladatait, viszont a reál tantárgyak leckéivel szinte sosem boldogult. Nem baj, majd a magántanárával bepótolják, csak a holnapi dolgozatot kellene megúsznia, de mindig tudta, hogy egy elégséges alá jeggyel nem lehet a tanárok jóindulatát elnyerni.
Ősz végére hamar öreg este lett. Anyukája a Kálvin-téren dolgozott, és még szerencse, hogy reggeli órákban leadta rendelését az egyik közeli cukrászdában. Már csak annyi volt hátra, hogy elhozza Zalán szülinapi tortáját, és egy kis ajándék meglepetést. Már annyit rágta a fülét amiatt az X-box miatt, hogy vett neki egyet, kerül amibe kerül, és kapott néhány játékot is hozzá. Nagy lesz az öröme, amikor majd meglátja a Batmanes, marcipános tortát. Hiába az ő fantasztikusan sokoldalú, és tehetséges kicsi fia már nem is annyira kicsi! Kereken tíz éves lett. Még tíz év és hipp-hopp fel is cseperedik. A csinos anyuka kedvesen elmosolyodott erre a gondolatra. Ma egy kicsit úgy is sikeredett előbb kikérnie magát a munkahelyéről elvégre ünnepelni fognak.
Gyorsan bement a cukrászdába, ahol volt egy ismerőse, aki kedvezményesen megszámította számára a torta árát, majd egyenesen hazavillamosozott. Amikor persze még a Szabadság-hídon is volt közúti forgalom.
Furcsának találta, hogy kisfia nem rohan máris ölelő karjaiba, csupán csak fáradt szemű férje nyitja ki a bejárati ajtót, és veszi el tőle csomagjait.
– Szia! Hát te? Zalán merre van?! – kérdezte kíváncsian.
– Nem tudom! Ma egyébként is különösen viselkedett. Bezárkózott a szobájába leckét írni. Szerintem megint bántották a suliban! – vakarta meg busa fejét az apuka.
– Jaj szegény kincsem! Mindjárt felvidítom! – az anyuka gyorsan bement, levetkőzött, átöltözött, és benyitott a gyerekszobába.
– Szervusz kincsem! Sok Boldog Szülinapot! – homlokon puszilta gyerekét.
Zalán ágyán feküdt, és éppen megpróbált pihenni kicsit. Kisebb korában már hozzászokott, hogy a megfázás, vagy az influenza hamar elmúlik, csak alaposan ki kell magát pihennie, és akkor a doktor bácsik is békén hagyják majd. Most viszont alig tudott mozogni, és még a legegyszerűbb üdvözlés is pokoli fájdalomba került, de férfiasan viselte, mert azt szerette volna, ha szülei legalább a szülinapján ne veszekedjenek.
– Mi bajod szívem? Rossz napod volt a suliban? Csak nem bántottak megint azok a nagyok?! – kérdezte aggódva az anyuka, miközben óvatosan leült fia mellé az ágyra.
– Anyu… nem fogsz nagyon haragudni…? – kérdezte erőtlenül, és fájdalmasan a gyerek, miközben zöld szeméből könnyek peregtek.
– Édes drágám! Hát mi történt?
– Jöttem hazafelé, amikor elütött egy autó… – nyögte ki.
– Hogy érted azt, hogy elütött?! – hitetlenkedett az anyuka.
– Mentem a járdán, és a egyszer csak a földre kerültem, mert nekem jött…
– Drágám! Fáj valamid?
– Igen… mindenhol érzek fájdalmat… – felelte.
– Te csak maradj nyugodtan! Máris hívom az orvost. – a megrémült asszony kirohant az étkezőben lévő vezetékes telefonhoz, és felhívta gyerekorvosukat, aki alig tizenöt percen belül már otthonukban is volt.
– Szervusz Zalán! Hogy érzed magad? – kérdezte kedvesen miközben belépett a gyerekszobába.
– Mint akit kifacsartak… – egyre erőtlenebb, gyenge volt a hangja.
– Akkor most óvatosan megvizsgállak! Nem kell félned! Nem lesz semmi baj! – a doktornő óvatosan, gyöngéden végig tapogatta sajgó, fájdalomban égő végtagjait, majd rövid hezitálás után felállította a diagnózist.
– Attól tartok, hogy rossz híreim vannak! Zalánnak belső sérülései keletkeztek azért érez pokoli fájdalmakat. Azonnal be kellene szállítani a kórházba, hogy alaposan megröntgenezzék, és ellássák. – tette vissza nyakába a fonendoszkópot a doktornő.
Zalán szülei közül inkább az aggódó anyuka volt az, aki máris bepánikolt, míg az apa igyekezett olyan óvatosan karjaiban tartva levinni hetedik emeletről kisfiát a kocsijukhoz, amennyire csak tudta. Most minden perc számít. Nagy gázzal mentek a kórházba, ahol sürgősségi műtétet kellett a kisfiún elvégezni. Késő éjjel hozták ki a műtőből. A beavatkozás sikeresnek volt mondható. Néhány hónap, és újra visszanyerheti a régi formáját. Hogy fognak majd csodálkozni osztálytárs barátai, ha elmeséli nekik kalandos történetét az autóval.