A nappalaink most még
mint a szándékosan összetapogatott,
nyers papírlapok - agyonkoptatásnak
szánt felületeiket egyre nehezebb,
viszontagságosabb telefirkálni.
A viselősség mindennapjai totálisan
telítődhetnek,
mert akár a hitvány építőkockák
elemeit össze kellene végre
rakni akár darabokként
az Élet valódibb reálisabb értelmeit.

Most mintha még világvégi Idővel
gazdálkodhatna a gyarló ember;
sokszor azt se tudhatja miként
s hogyan oszthatná be?
Hogyan forgácsolhatná
apró részletekké önmagát?!

Kivert kutyaként kóborol már
az egymásért való önzetlen odaadás,
mint a feltétlen szeretet egy lehetséges,
valószínűbb indoklása; az átkozott,
leplezetlen őszinteség minduntalan
fel-felriad naiv-gyermeteg
lelkünk mélységiben.

A kripta-arcokon előbb végleg megfagy
majd le is csorog a méltánytalan
távozás cselekedete.
A Ninivei Semmi végestelen
örökkévalóságig mind lehúzza
az emberfiát s nem is ereszti.
A lélekben felnevelt önzetlen bizakodást,
a felkínált bizalom ősibb csíráit mostanság
rendre megszegi, elárulja Valaki.

Folyamatos héroszi küzdelmeket
vív odabent a dióbél-lélekkel
a kétségbeeséssel karöltve a remény,
hogy talán holnap másként lehet;
a kuporgó csendek arcába
veri ökleit a rémálomszerű hajnali virradat,
amikor erős feketével,
vagy épp anélkül is muszáj
lesz végleg tudatra ébredni.

Mindennapok kicsinyes bosszúságát
előbb mindenki megvásárolja,
akár az olcsó kolonc-árukat,
aztán kényszerűség gyanánt hordozza
egy egész életen keresztül.
Mert a Lét egyetlen kérdéssé lényegült:
Vajon miként s hogyan kellene
tovább folytatni mindennapok
megdohosodásnak indult, tunya közönyösségét?
Az éhbérekért való kicsinyes-szánalmas,
kényszerű kuporgatások módozatait?!