Amikor valahol valamikor úgy gondoljuk,
hogy rendbe kéne
 már tenni nyüves,
 összezavarodott dolgaink természetét,
 akkor rendre megbicsaklásnak
 indul minden céltervezett befektetés;
 mohó, vicsorgó sáskarajok
 egymást marcangoltan
 törnének még előbbre,
mert nem akarják már ismerni
 a megelégedett határvonalak
 természetét.

 Mindenhonnét sugárban
 ömlik belénk a Világ,
 mely egyre inkább
a fogyasztói társadalmat tűzi ki egyetlen,
 lehetséges cél gyanánt,
 miközben az anyagi jólétet
 helyezi egyedüli piedesztálra.
 De vajon még meddig?!

Töredezik már minden magány-burok,
 hiszen az ember
 még önmagában sem
 igen bízhat nemhogy még másokban.
 Az összeizzadt humanitás
 is már csupán szakadozó,
 foszló rongydarabokban létezik,
 vagy legfeljebb csupán akkor,
 ha még kitudják azt fizetni.
 Rángatható Köldökzsinórokon
 rángatja egy láthatatlan
 digitális kéz a mostani
 cyber-szamárgenerációt,
 akik talán távlatokban,
realistán már nem is igen
tudnak gondolkodni,
 hiszen megteszi helyettük
 egy adott falanszter,
 gépesített intelligencia.

Kicsit mindannyiunkra jellemző,
 hogy immáron szándékosan
 semmibe vesszük még
 a fizika általánosan
 kiszámítható törvényeit is,
 csakhogy méltóképpen,
 és sürgős azonnalisággal
 előrébb jusson; lehet az egy
 totálisan bedugult forgalmi dugó,
 ahol kedvükre anyázhat
 a legtöbb autós,
vagy egy tízórási szakmai,
 halálosan unalmas konferencia,
 ahol a legtöbb rabszolgahajcsár
 nagyfőnök-cápa csakis
 önmagának követel.

 S már az egyetem sem arról szól,
 ami hajdanán volt,
 mikor közös kulturális ügyekben
 tűzlobbantó-prófétákat alkalmaztak,
 hogy fölrázzanak egy egész közösséget.

Mostan már egyre inkább úgy tűnhet,
 hogy kicsit mindenki
 a saját maga kontó-hasznára alkut,
 szerződést kötött,
 és nagyon is megalkudott!