Bennem most még tarajos,
mohikán-morajlás dobol, feszül;
akárha madárszárny volnék,
mely végleg elrepülni készülődik,
s vissza tán már sose tér.
Megérinteném az Egy-Kedves arany-szívét
- ha megtehetném -,
s szólítanám tűnt Időkből
angyal-igézetét:
,,Légy mellettem akkor is,
mikor elhagy jószerencse,
őszinte barátság, vagy testi épség!"
- Ne szólj, ha nem muszáj -
de érezd titkos telepátiák
Apokrif-útjain, mennyi mindenről
kellett volna még beszélni,
s a sebzett-életek echozó hangján vallani.
Bárha most még egyre
inkább úgy tűnhet csupán
csak toporgunk a mihaszna
Mindenség-Időnkben;
sem emlék, sem Jelen
nem vigasztalhat
az elvesztegetett porszemnyi percekért,
amit azért fecséreltünk el,
mert azt hihettük,
egy érzés jótékony mákony-rabsága
talán örökre megvár minket.
A tapintatlan Valóságból még
visszaárad egy lidérces felhő-árny
mely egyre hívogatja
gyanútlan áldozatait,
Nincs semmi bizonyosság
- legfeljebb csak az örök utazás,
elköszönés, búcsúzás Odüsszeiája.
Hiszen most már minden
kóbor feltételezés ki is zárható:
a Lét nem teljesedhet ki,
csupán csak, ha újból Egész lesz
annyi meghajszolt
hajótörött-év múltán,
s a benső Énben felébrednek
rejtegetett empátia-toleranciák,
nem csupán a vágyak részvétei.
Mert Sorsok, Végzetek éppen úgy
lángolva égnek, kiáltanak
nem csak e századnak,
de magának az Embernek is:
késett nemzedékek közt is
felébredhetnek az örökkévaló értékek.
S az Ember legfeljebb csak
a némaságot kaphatja
bölcs útmutató-útravalóul,
melyből mindig hiányos az iránytűje.
Minél több, annál jobb!
Rövid link:
(csak bejelentkezve)