A mélység szinte mindig befelé tágul,
 akárcsak a sunyi-hazug
 vagy éppen alattomos mozzanat;
 vetélő árnyak manipultív sejtelme
 - ez már talán túl megy minden
 kérdés-válaszon;
 tömörített magány-szirteken;
 az indulás-megérkezés előtti
 változó Sors-pillanat
 nem is tudhatjuk miért fontos egyáltalán?!

Kiszámíthatatlan minden út,
 vagy csupán csak a fokozatos
 hanyatlásban válik-e azzá?!
Sötétedik odakünt már megint;
a bárány-fellegek ismét
 inkább elmenekülnek.
 Iramodásukkal is egymást űzik, kergetik.
 
A kettős otthon menedéke
 vajon nem csak vágy-álom-e,
 s megmaradhat-e még
 valami kristálytiszta,
 egyszerű nagyszerűség,
 mely segít átlendülni
 a szándékosan elgáncsolt
 hétköznapok talmi űrén?
 A feltételezések sosem kizárják,
 sokkal inkább erősítik egymást,
 akárcsak a szterotípiák;
 várakozások méla ajtajai
 lassan bezáródnak...

A sokféle Jelenlét-lehetőségben
 mintha az Ember már nem találná saját,
 jól meghatározható helyét,
 hiszen képtelen felülemelkedni,
 vagy épp kitörni koncentrikus-spirális
 körök bűvköreiből;
minden mást elfed,
lezsugorít milliónyi,
 apró molekula-részecskére
 a felszínes kétszínűség;
 távolságok léteznek,
 lélegeznek egyszerre
 a szívritmusok önző szabályaival,
 még a Szeretetben
 és talán a Szerelemben is!

A keltezés és elmúlás ismétlődő
 ritmusa talán születésünktől
 érzékelhető, és jelenvaló.
 Piramis-árnyú tehetetlenség
 már oly hatalmassá nőtt,
 hogy az ember nem is igazán
 akarja észre venni,
 ami éppen a szeme-orra
 előtt feltornyosult s inkább
 úgy van vele, hogy fejét a homokba dugja,
 akár egy pöffeszkedő struccmadár.
 - Közönyös, talán időtlen meteori-Térbe
 kellene megérteni,
 meghallván a Csend és Magány hangjait...