Mintha örökösen el kellene
 indulnunk valahová;
 a helyre, amit szükségképp nem ismerhetünk.
 Találgatjuk Létezésünk valódi titkát,
 s okát miközben magunk is végtelen,
 halandó porszemek vagyunk.
 A bizonyosság fojtogat minket: ki, merre,
 hová viheti el majd a megtörtént,
 boldogabb emlékeket,
 melyek konzekvensen egyedül csak
 hozzánk tartoznak,
 hiszen mi hoztuk, teremtettük őket?!

A kettőzött Valóság szilárd átfedései
 még megmérgezik nem csupán
 a fogaskerékként járó elmét,
 de a lappangó ösztön-vágyakat,
 hogy váljunk valakivé, holott Embernek
 kellene elsősorban megmaradni.
 A szükséges tehetetlenség sokszor visít,
 mert a kiút-hiánnyal rokonná lett a Jelen Idő.

 A fáradt értelem maga elé
 vetíti a látszat-Végtelent.
 Távozások s Érkezések közti köztes
 időtávolságokat még oly jó
 volna végleg legyűrni;
 újra átérezve, hogy Valakihez
 tartozhattunk, hogy Valaki számított ránk.
 Hogy ne csupán a sebzett fájdalom
 tudatos csendje kísérje lankadásig,
 holtája napjáig az embert.

- Miként lenne megvalósítható
 immár a saját magunk generálta
 csapda-helyzetekből való
 felemelkedés, kilábalás?!
 Hogy kivételesen a tudomásulvétel arányai
 is számíthassanak egy kicsit?!
 Az utak visszafelé tényleg
 járhatatlansággal övezettek?!

 Az emberiség is mintha elfáradt volna,
 már aligha figyel önző önmagára.
 Befalaztatta értelmének megmaradt kapuit.
 A Nincs és a Semmi emlékműveit mintázza,
 szajkózza akármelyik
 senkiházi propaganda-prédikátor,
 míg mások már ezt is könnyedén elhiszik.
 Kudarc-tudat, képi látomás - annyi se sok -,
 nevenincs szomorúság szájjal
 felelget egy-egy feltett, hézagos kérdésre.
 A filléres derengés túloldalán
 tapintható a végső bizonyosság elmélete!