Mert most - nagyon úgy tűnhet -,
az örök barátság is
dohos levegőjű sekélyes lomtár,
egyre durvább a szikár groteszk Valóság,
üres halszemekkel
vádlón-árulón tekintenek rám.
Akár falon a penész
mintha az ember lelkén
is foltok tenyésznének
egyre inkább növekvőn.
Mert mohó, birtokló önzések
mocskos lábnyomává aljasult
a luxus s egyben a jólét,
az önmagukat is
bármikor manipulálható
tények-tettek már bárkit
kifricskáznak,
meg is hazudtolnak gazdagon.
Szorongó evilági kétségek
fojtogatják bánatok szennyeseit.
Konok emberségre illene
törekedni, ám sokszor tán
jobb meztelen csigaházakba
némán, gyávasággal meglapulni
s fejet hajtani a tartósnak
mondott bizonytalanság előtt.
A sors pókfonala
- észre se vesszük -,
már félő beszőtt régóta mindent,
s egyre több a barátságtalan
kíváncsiskodó odakint,
ki egyfolytában megkérdi:
,,Mi sikerülhetet viharvert életedben?!
Az ember - ha akarja, ha nem -,
bukfencezik éppen eleget
akár az egyensúlyozni kész
kötéltáncos szamárlétrák szent fokain,
de hát néhány korhadt
gerendát még így is
elfűrészeltek alatta.
Tétován szembefordulva
a Jelen üszök-romjai fölött
eléggé nehézkes túlélni is,
nemhogy még
boldogulni napra-nap.
Mindennapok instabil
köldökzsinórján függeszkedve
az ember jobban teszi,
ha vakondokvermet ás
önmagának s nyugodni tér;
gyógyíthatatlannak hitt
lelki-sebeit még féletlen
se bízná másra, hisz az a sajátja.
A Jelen semmitmondó
csecsebecséi mostan
szándékosan mintha vakítanák
az egyszerű embert,
hogy képtelen felelős
döntéseket hozni önmaga körül;
ösztön s benső akarat
megcsúfolják rendre egymást,
hiszen odakint varangyok
hangos tanyája tenyészik.