Ez a ködös, mogorva reggel
már aligha űzi vissza
a megalkudott éjszakát;
a félig felébredt kómás fej
leszívesebben még visszabukna
a zsongító álomba.

Benn a Ninivei város szívében
patkány-csordák dáridója mellett
egyre inkább
szirupos sötétség lappang.
Megfejthetetlen,
mély titkokba burkólózik
mostan minden ember,
ki valaha is élt.

Az irdatlan magánytudattal
– egymaga megbírkózni –,
foggal-körömmel is
alig bírhat az ember.
Gyakorta hátraarccal
néz vissza a messzinek
látszó múltba, még az is,
kinek nem múló,
tartós bűntudata van;
Prométheuszi önmarcangoló
kínokat áll ki, miközben
hétköznapi dögkeselyűk
marcangolják zsíros húsát,
zsigereit.

Az árva, célcsapnak hitt
álmok is rendre megszakadtak.
Az Élet most még csak
ábra-képlet, csupa látszat-felület,
melyre mindenki
egyéni akratából vetít
sarkallatos látomásképeket
– aki ma szélhámosan csal,
manipulál, lejmol
az is éppen olyan gyorsan
elfonnyad, megöregszik,
akárcsak a nagytöbbségű átlag,
ki kevés éhbérért kulizik,
hiszen mást aligha tehet.

Megszédülni látszanak
a tétova, bizonytalan élők
is egy-egy veremszagú időmély felett,
feneketlen szakadékát
jobb volna végképp elkerülni,
mert sunyi rágcsálók
s alamuszi kártevők közt
egyre több a megalkuvó
hazugság-gyáros,
ki csupán saját hasznát lesi.

Mert egyre inkább
korcs Világ lett ez itt,
melyet viszolyogva még
eltűrni kényszerültünk,
ameddig csak utolsót
nem ver egy-egy emberi szív.

Mintha immár karanténba
zárták volna azokat is,
kik szót emeltek jogaikért,
nem csupán méltóság
törvényei szerint –,
de szabad, kattogó
gondolatok fejében.
Jó volna még kérdőjeleket
s lábnyomokat hagyni
a kifosztott Hóhér-Időkben.