A messzeséget tán még most is érzem,
 hogy útra keltek, elindultak,
 vagy épp meghaltak
 körülem ismerőseim, barátaim.
 A Föld egyetlen végesülő pontján
 egy horizontot magamnak
 csak kijelölök; mélységek
 s magasságok felhő-pamacsai
 között még fel-felrémlik előttem
 a megszépített Múltidő emléke,
 mert mostanság rendre szinte mindig
 hibádzik a jelenlét-lehetőségek miértje.

 Az Embert mintha szándékosan
 megnyomorítná, lezsugorítná,
 jelentéktelenné fosztaná e mostani céda-Kor:
 válasz-kérdésekre még senki
 sem tudhatja a válaszokat,
 legfeljebb csak sejtheti.

S bár egy fecske még ritkán,
 ha csinálhat Nyarat
 - muszáj volna a Lélek mélységeire
 koncentrálni s inkább befelé
 venni az irányt, ahelyett,
 hogy a felszínes exibicionistaság
 uralkodjék egymás között.

 Stigma-sebek világíthatják meg
 a bejárt élet-utakat, persze csak,
 ha figyelne rájuk bárki is.
 Az örök bizonyosságot
 már miért is kellene továbbra
 is önző-makacs mód tagadni?!
 A Mindenség kapuit csupán
 az Igazság és az őszinte,
 emberi szavak nyithatják meg,
 ha léteznek még egyáltalán.

 Vajon minden megszámlálható
 távolság egy füst alatt kiméretett is?!

Vagy csupán a képzelet
 látszat-játéka szórakozik,
 űz tréfát naponta az emberekkel?!
 Vajon gondolt-e arra bárki is,
 hogy a Sors-vigyázó emlékezetre
 illenék hallgatnia?

 Strázsálják a Létezést nyughatatlan,
 megszenvedett Golgoták,
 melyről csupán csak azok tudhatnak,
 akik átérzik, hisz bennük kellett élniük.
 Öröm s Fájdalom kristályüveg-áttetsző,
 méla szava echóként
 visszhangzik a fülekben,
 amíg a biztos válasz
 egyszer tán megérkezik.

 A kettős némaság talán
 már nem is közelít,
 mert az is eljött.
 Önnön törvényeket
 törnek szilánk-darabokra...